Nightwish ( LIKE 2006, Helsinki) részletek

Intro

   A Nightwish billentyűse, Tuomas Holopainen meglöki cowboykalapját és mélyen cigarettájába szív. Az együttes tagjai körbeállnak, összekapaszkodnak és egy pillanatra csak egymásra koncentrálnak, mint ahogyan az előző években mindig. Az öltönyös gitáros, Emppu Vuorinen átöleli az épp influenzás énekesnőt, Tarja Turunent. Marcelo Cabuli, férje és egyben menedzsere idegesen simítgatja neje sárga fellépőruhájának szegélyét. 

   A nehéz fekete függöny mögött 11.000 rajongó teli torokból  kiabál, a tömeg hullámzik, mióta a Kemiből érkezett előzenekar, a Sonata Arctica befejezte saját koncertjét. Most, 2005 November 1-én A helsinki Hartwall Arénában fejezi be a Nightwish másfél éves világkörüli koncertjét, a Finnországban valaha rendezett legnagyobb beltéri koncerttel. A légkör egyszerre feszült és könnyed, mivel az esemény egy korszakot zár le az együttes történetéből. Ezt láthatjuk majd a hamarosan End of an Era címmel megjelenő dvd-n is.

   A koncertet egy év szünet követ, ami alatt az együttes tagjai feltöltődhetnek, családjukra és szólóprojektjeikre, civil életükre koncentrálhatnak, először mióta a Nightwish csillaga emelkedni kezdett 1998ban. 

   Németországban például játszottak már akkora közönség előtt, mint amekkora most eljött a Hartwall Arénába, de Finnországban a koncert történelmet írt már a kapunyitás előtt: egy finn zenekar sem tudta még olyan gyorsan eladni az utolsó, a Hartwall Arénába szóló jegyeket, mint a Nightwish. Az értékesítésre szánt 11.000 darab jegy, 65 perc alatt fogyott el, külföldi eladásra egyáltalán nem is maradt. 

  Az arénába vezető úton, a Nightwish bejárt 40 országot, eladott majdnem 3 millió lemezt, tapasztalt örömöt és bánatot, amikről ez a könyv is beszámol. Mielőtt elkezdjük, a fények kialszanak. Itt az idő a koncertre figyelni.

  A sötét színpadon, a dobok mögött először Jukka Nevalainen tűnik fel. A metálrajongókból, gót lányokból, öltönyös üzletemberekből, esőkabátos középkorúakból és gyerekekből álló közönség morajlása sikollyá erősödik. A Nightwish Finnországban egy különböző embereket egyesítő, a közönséggel együttműködő jelenség.

   Tuomas, Emppu és a basszugitáros Marco a színpadra lépnek, a háttérben felhangzik a suttogás “ Once I had a dream and this is it...” 

  A “ Dark chest of wonders” első hangjai visszhangzanak, 25 másodperc múlva remegnek meg először a dobok. Tarja a színpad közepére lép és pillanatok múlva énekelni kezd. Hangján hallatszik a betegség, de a zsúfoltságig megtelt ülőhelyeken ezzel senki sem törődik, inkább feláll, a küzdőtéren álló tömeg őrjöng. Tarja képes megőrjíteni 11.000 embert, mindössze pár egyszerű kézmodulattal. 

( szerkesztés alatt)

Johanna Sinisalo - Éjféli vendégség

Éjféli vendégség

-Tudom, okozhatok némi vesződséget-mondta zavarában Vilijonkka. A Muminlak konyhájában állt, körülötte három gyerkőc és hat bőrönd.

-De olyan hirtelen jött!

• Jólvan, jólvan- szólt Muminmama- van a padláson egy takaros kis szoba, nem használjuk semmire. Nincs miért aggódnod drágám...
• Vilijaana miatt van-mondta Vilijonkka- Egy unokatestvérem után kapta a nevét. Miért is kellett bárányhimlőt kapnia? Valamelyest már felépült, de még igazán nem volna jó, ha utazna. Márpedig nekünk muszáj menni. Ugyanis az anyósom...- Vilijonkka táskája szíjával babrált.
• Semmi baj, néha kimerítőek lehetnek a rokonok. Vilijaana természetesen nyugodtan itt maradhat. Hiszen csak néhány napról volna szó.

Muminmama gyümölcslevet töltögetett a poharakba.

• Szomjasnak tűnsz aranyom-szólt és poharat nyújtott Vilijaanának. Ő elfogadta és udvarias fejet hajtott.
• Köszönöm-mondta.
• Ha egy lány ilyen jólnevelt nincsen semmi vész- tette hozzá Pikku Myy.

A pici Vilijaana igazán nagyon jólnevelt volt. Eleinte kicsit nehen szokott hozzá, hogy játék közben szabadott zajongani, bukfencezni, a fákra fel lehetett mászni, vagy, hogy Muminmama szívesen kölcsönadta serpenyőit, ha sisakra volt szükség a kertben rendezett lovagi tornán. Az estéhez közeledve viszont ruhácskáját fűföltök lepték el, mancsát összegyantázta és egy igazán boldog és kimerült Vilijaana volt. 

   Az esti fürdés után Muminmama megmutatta a szobáját Vilijaanának. Igazán otthonos tetőri szobácska volt. A kis abalkokat finom, égszínkék függönyök keretezték, az fekhelyeken Muminmama gondos kezei által készült takarók.

  Vilijaana egészen el volt ragadtatva.

• Mindig is egy saját szobára vágytam- sóhajtotta- Elég nagy vagyok már ahhoz, hogy talán hamarosan otthon is kaphassak valami hasonlót.
• Ez igazán csodálatos, aranyom-mondta Muminmam-Abból az ablakból láthatod, ahogy az esthajnalcsillag egyenesen neked integet. Jó éjszakát, Vilijaana!
• Jó éjszakát!-mondta Vilijaana, amikor Muminmama kilépett az ajtón. A meleg takaró alatt kimerültnek érezte magát, kellemes volt, és a függönyök között, a sötétedő égbolton pedig valóban ott pislákolt a barátságos esthajnalcsillag. Csend volt.

     Túl nagy csend volt. 

     Vilijaana hozzá volt szokva, hogyan zizegtek, mocorogtak kistestvérei álmukban, valamint otthon, a gyerekszobában egy falióra is kattogott. Most, ahogy Vilijaana oldalára fordult, nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy a csend, egyáltalában nem is volt olyan csendes, ellenkezőleg, számos icipici hang rejtőzött el benne.

  Hát az a közeli, halk nyikorgás mi lehetett? Mintha valaki feljött volna a lépcsőn. De hiszen senki nem lehet ilyen könnyű. Talán egy egér. Vagy egy szellem.

   Vilijaana azonnal roppant éber lett. Hirtelen hangos csattanás hallatszott az ablakból. Vilijaana felpattant és majdnem felsikoltott. Egy árny ijesztően hajlongott az ablak előtt. Valakinek a keze lehetett?

  Vilijaana ölébe kapta takaróját és már futott is. Egy percet sem marad ebben az  kísértetjárta szobában tovább!

   Niiskuneiti felriadt, amikor egy remegő mancs rázta meg a vállát. Résnyire nyitotta szemét és egy, a mellkasához takaróját szorító Vilijaanát látott az ágya mellett.

• Te jó ég, mi az?- kérdezte Niiskuineiti zsémbesen, ásítozva, mivelhogy előtte kétségkívül igazán mélyen aludt.
• Szellemek vannak a szobámban-zihálta Vilijaana.
• Szellemek?Hogyhogy? -kérdezte Niiskuneiti.

Vilijaana mindent elmesélt a hangokról és a hátborzongató árnyékról az ablakban. Niiskuneiti megnyugodva csapta össze tenyerét.

• Egy kicsit minden ház beszél álmában- mondta- ami pedig az árnyékot illeti, a kertben nő egy fa, amikor pedig a hold süt, az fa árnyéka éppen az ablakra esik.

Vilijaana bólintott ugyan, de orrocskája még mindig sápadt volt.

• Jó jó-mondta Niiskuneiti, és kicsit odébb húzódott ágyában-Legyen. Most az egyszer itt aludhatsz velem, de vigyázz rá, hogy ne nagyon mocorogj.

A hálás Vilijaana bevackolta magát Niiskuneiti mellé és takarója alá bújt.

Reggel, a kásája mellett Niiskuneiti némileg bosszúsan ült. 

• Tökéletesen értem, hogy Vilijaana megszokta, hogy másokkal együtt alszik a szobájában, de olyan sokszor ébresztett fel. A takarója leesett, mirefel az enyémet cibálta le rólam.
• Sajnálom- suttogta Vilijaana és tányérjába meredt. Zabkásájba egy kis könnycsepp hullott.
• Ne sírj aranyom!-vígasztalta Muminmama-Szeretnéd, hogy átvigyük az ágyadat Niiskuneiti szobájába? Akkor nem kell takaróról és mocorgásról vitatkozni, de mégiscsak lesz társaságod.

Vilijaana egy pillanatra csendben maradt.

• Igazán nagyon kedvesek vagytok, de hogyan tudnék egyedül boldogulni a saját szobámban, ha egyszer otthon kapok egyet? Olyan nagyon szerettem volna, de sehogysem tudnék visszaosonni a kistestvéreimhez ha egyedül félnék...

Muminék egymásra néztek.

• Ez még csak elméletileg okoz gondot, de ha megvalósul, bizonyosan kibírod majd valahogy- jegyezte meg Pikku Myy és szedett még egy jókora kanál zabkását.
• Van egy ötletem-mondta Muminbocs- Vándor talán segíthet.
• Miért is ne?- szólt Vándor- Én remekül aludtam tegnap egyedül, láttam a hajnalt, és az eső sem fog esni.
• És én is sátorban aludnék? Odakint? Egész éjjel?-kérdezte Vilijaana.
• Pontosan-válaszolt Pikku Myy- ha különböző helyeken alszik az ember, ahol különböző hangok vannak és különböző a csend, akkor csodálatosan megtanul viszonyulni azokhoz.
• Én is veletek megyek!-kiáltotta Niiskuneiti- Itt az idő, hogy sátorban aludjak, és igazán érdekes lesz.
• Szörnyen bátor vagy-Vilijaana csodálattal tekintett a forgolódó Niiskuneitire.
• Van már mögöttem egy pár kaland, elismerem- mondta- Örülök, hogy segíthetek.

Az előkészületek remek időtöltésnek bizonyultak. Muminmama hálózsákokat és rengeteg takarót, puha lepedőt hozott a fészerből. Muminpapa a zseblámpáját adta kölcsön. 

• Hozunk magunkal játékkártyát is-mondta Niiskuneiti- szükségünk lehet valamire, amivel elütjük az időt alvás előtt.
• Vigyetek egy üveg friss vizet is, szomjúság ellen- tanácsolta Vándor- így nem kell elhagyni a sátrat, ha inni szeretnétek.
• Elpakolok egy-egy pár gyapjúzoknit is mindenkinek- döntötte el Muminmama.

Az éj leszáltával, Vilijaana és Niiskuneiti a sátorba bújtak és gondosan behúzták a zipzárt.

A sátorban kellemes, zöld homály derengett. Körben, az ágak között susogott a szél, távolabbról patak zúgása hallatszott. Valahol pedig bús madár énekelte éjjeli dalát.

• Különös, ez a sok hang, mind ismerős- mondta Vilinaana- nap, mint nap hallom őket, éppencsak azért tűnnek furcsának, mert éjszaka még sosem találkoztam velük.
• Mhh-mm-tette hozzá Niiskuneiti féleláomban.

Odabent a Muminbocs, Muminmama és Muminpapa a nappaliban ücsörgött.

-Vajon hogyan boldogulnak?-kérdezte Muminbocs- Igazán régen volt már, mikor legutóbb Niiskuneiti sátorban éjszakázott.

• Remélem hasznát veszik a zseblámpának- így Muminpapa.
• Rendesen megvaccsoráztak? Az éjszakai levegő könnyen étvágygerjesztő lehet-aggódott Muminmama.
• Nem fúj kint nagyon a szél?-elmélkedett tovább Muminpapa és orrát felhúzva, mintegy beleszimatolt a levegőbe.- A sátor merevítői erős szélben könnyen összeomolhatnak.
• Kellemesnek tűnik odakint lenni a sátorban- vetette közbe Pikku Myy- Jó talán kivéve azt, hogy az éjszakai levegőtől igazán nagyon megéheztem.Mit szólnátok egy kis éjszakai csemegéhez?

A sátorban koromsötét volt, mikor Vilijaana felriadt. Kishíján már aludt, amikor ráészmélt mi nem hagyja nyugton. Közeledő lépteket halott. Aztán meg csattanát, csörrenést. Valami elhaló hangzavar. Ezek aztán nem az éjszakai szokásos hangjai-gondolta Vilijaana-És egyre közelednek!

   Vilijaana felült a hálózsákban és mancsával Niiskuneiti felé tapogazott.

• Hallod?
• Mog meg mi az Vilijaana, alszom...

  De akkor már Niiskuneiti is hallotta a különös zajt. Tenyerét szájára tapasztotta.

• Borzalom! Biztos útonállók! Vagy vadállatok. És bekerítenek minket.

    Vilijaana ilyen részletesen inkább bele sem gondolt, borzasztóan félt.

-Hol van a zseblámpa?-suttogta.

  Épp a holmik közt kotorászott remegő mancsával, amikor a sátorponyván keresztül tompa fényt vett észre.

• Segítség! Egy repülő csészealj!-sikította Niiskuneiti.

Ugyanabban a pillanatban nevetés és topogás halltszott, valaki pedig a bejárat zipzárját babrálta. Muminbocs bedugta orrocskáját a sátorba. Mancsában lámpást tartott.

• Halihó! Nem tudtunk elaludni, megéheztünk úgyhogy úgy döntöttünk, megtartuk ezt a kis éjféli vendégséget. Papa már élesztgeti a tüzet. Gyertek!

Pikku Myy is befurakodott a sátorba.

• Hallottam, hogy repülő csészaljról van szó. Namármost itt bőven van ugyan tányér, de azok minden kétséget kizárólag a földön maradnak-jelentette be.

Niiskuneiti kissé zavartan pislogott Vilijaanára, aki már jócskán kifelé cammogott a sátorból.

• Éjféli vendégség! Otthon sohasem eszünk éjszakánként, tábortűznél sem lakomézunk soha!-mondta.

-Kinyitottam egy új üveg eperlekvárt-szólt Muminmama.

Amikor Vilijaana visszamászott a sátorba, palacsintával és emeplekvárral teli hassal, az éjszakai hangjai már cseppet sem tűntek titokzatosnak, furcsának vagy ijesztőnek.

   Mint, ahogy tudjuk, mindenki odafigyel a másikra, könnyű elképzelni, hogy az éjszaka nagyon is barátságos -gondolta Vilijaana. Talán az a bizonyos zaj is csak egy bogár volt, aki épp barátjának vitte a nemrégiben talált finomságot-gondolta végig,mielőtt álomba zuhant volna.

Reggel Vilijaana élénk madárdalra ébredt.  Tűzött a nap a sátorra, odabent kishíján forróság volt. A gyapjúzoknik a sátor padlóján száradtak. Vilijaana nyugtázta, hogy egész éjjel, zavartalanul szundított. 

  Niiskuneiti még aludt, amikor Vilijaana óvatosan-nehogy felébressze-kinyitotta a sátor zipzárját.

  Vilijaana a friss, kesernyés reggeli levegőbe. A pázsit még harmatos volt, amikor befelé cammogott a Muminlakba.

  Odabent a konyhában meleg volt, kávé illatozott. Vilijaana ismerős alakot vett észre a reggelizőasztalnál: az anyukáját. 

• Te jó ég!-szólt Vilijonkka- Csupán néhány napig voltunk távol, mégis úgy tűnik, hogy igazán megnőtt!
• Lehet, hogy valóban-tette hozzá Muminmama.

Leena Krohn - Az elsőszülött ujjai

A fotót elhagytam. Most, amikor erről mesélek, nem nézem az albumot, csupán emlékeimben vizsgálgatom a képeket. Épp ezért egyes részletek talán nem olyan pontosak, mint amilyennek szeretném őket.

       Családi képről van szó, melyről tudom, Helsinkiben készült a Bulevardi 19.szám alatt álló lakásban 1908ban.

       Hivatásos fotós készítette. Lágy barna tónusai gazdagok. A szülők és gyermekek gondosan az alkalomhoz öltöztek. A szobát kétségkívül nemrégiben takarították ki és rendezták el. Nappali, amely a kor városi szokásai szerint volt bebútorozva. A család az ablak köré gyűlt, mely elé hatalmas fehér függönyt lógattak. Egy magas virágállványon termetes pálma. Az asztalon halomnyi könyv, a falakon képek, de, hogy mit ábrázolnak, nem látszik tisztán.

     Üvegburás állólámpa világítja meg az apa, a fiú és a lány csoportját. A lány, olyan hároméves, édesapja ölében ül. Szélesgalléros, világos ruhácskát visel és homlokráncolva figyeli a könyv sarkait, melyet édesapja tart elé. Sötét tincsei dúsan és szabadon a nyakára csavarodnak. Mellette álló, valamivel idősebb fivére álla alatt selyem csokornyakkendőt visel. Őt is könnyedén lánynak lehetne nézni, haja göndör fürtökben ömlik vállára. A társaságból egyedüliként érdeklődve, egyenesen a kamerába néz.

   Csupán az anya mosolyog. Ölében a legkisebb fiú ül, a kicsi Lellen, aki tűnik mélyen gondolataiba süllyedt.

  Elöl a hatéves elsőszülött áll. Ő is, éppen mint öccse, nyakában fehér selyemből készült csokornyakkendőt visel. Az ő haját viszont rövidre vágatták. Némileg elnéz a kamera mellett, ajkai kissé nyitva vannak a tekintete rendkívül öszpontosult.

   Az egész család, Svenék, nem számítva a két idősebb fiút, már halott, nem csupán az apa, anya, leány és a fivérek, hanem még két fiatalabb fiú, akik a kép készültekor még nem jöttek a világra. Ők már mind távol vannak: Leopold, Betty, Eino, Lellen, Maj-Lis, Ernst, Alf.

   Ezt a családot is - éppúgy, mint oly sok korabeli családot- megannyi katasztrófa tette próbára, csődök, betegségek és halálesetek. Maj-Lis és Lellen cukorbetegségben elhunyt még mielőtt az iskoláskort elérte volna. Ernst huszonkétévesen veszettségben halt meg, amely kutyája harapásakor támadta meg. A legifjabb fiú, legjobb éveiben hunyt el, háborúban szerzett betegségben.

   Az édesanya, akit mindenki Mamának szólított, bízott abban, hogy életben tudja tartani kislányát csupán azzal, hogy elég erősen hisz a gyermek gyógyulásában. És habár hite szilárd volt, mégsem gyógyította meg a kislányt. Ezután, mikor fia elkapta ugyanezt a betegséget, bizalma saját gondolatai erejében már összetört és a legrosszabbtól tartott a kezdetektől fogva.

   Halála előtt Lellen megváltozott és olyan gyorsan fejlődött, hogy bátyjainak úgy tűnt, mintha ő volna a legidősebb fivér. Betegségében figyelmes és a végletekig türelmes lett. 

 Csupán ketten a képen szereplők közül- az idősebb fiúk- értek el magas kort.

  A család elsőszülöttje nézte a képet utolsó születésnapján. Fia mutatta meg neki és kérdezte, emlékszi,-e a helyzetre, melyben a kép készült. Ő különösen jól emlékezett. A képre tekintett és elmesélte, mit tett és mit gondolt, amikor azt készítették.

      Ekkor jobb kezének mutatóujját bal keze mutatóujja fölött keresztbe tette. Ha egy bizonyos dologra emlékeztetni szerette volna magát, mindig így járt el.                                Akárhányszor a képre tekintett, utána mindig emlékezett. De mi lehetett az a dolog? A képen épp magának mondja, innen származik öszpontosult tekintete. Azt mondja “ Életben vagyok.” 

    Amikor az elsőszülött ezt elmesélte, ismét a képre pillantott, és egyszerre zokogás tört fel mellkasából.

    Látom a fiú kezeit? Igen, látom, de nem a képen, ami nekem nincs, még csak nem is szemem emlékezetében. Ott csak az eredeti fénykép másolatát láttam, melyet úgy kereteztek, hogy az elsőszülött kezei szinte teljes a képen kívül maradnak.  Csupán bal kézfeje látható, ujjai láthatatlanok. Éppen ezért számomra ezek a kép legfontosabb összetevői.

    A fiú láthatatlan ujjai különleges, sápatag keresztalakban virágzó virágot vagy rügyet alkotnak. Nyolcvan éve, az a kereszt, amelyet eltávolítottak a képről, épp, mint ahogyan a mindennapi életből is eltávolítani vágyták, emlékezteti a szemlélőt arra, hogy ő még él- épp most.

   Olyan ügy ez, amelyre általában nem emlékeznek. Hogy miért nem? Amikor az ember  igazán fiatal, még nem választja el magát a külvilágtól vagy tegnapok és holnapok pillanataitól. Egy és ugyanaz, mint az ideje és a környezete. De később az ember már nem a tapasztalatra összpontosít, hanem arra, amit már kipróbált és arra, ami épp tapasztalásra vár. A tegnap és a holnap nem hagyják nyugodni. Emlékeiben bolyong, bűnbánatában és dühében, álom arról, ami egyszer máshol megtörténhet. Remény, vágy és félelem háztömbjei között kóborol, mint díszletek mutatják, ami máshol valaha megtörténhet. Természetesen azok az álmok és képek is az élet részei, de nem képeznek kölcsönhatást, csupán itt és most lehetségest. Arra késztet, haladj egyre előre, vonszold az életed.

   Talán a végén olya keskenyre zsugorodik, hogy az illető csupán az utolsó kenet után ér rá az életre, ha valamikor egyáltalán.

   Szüksége volt az ujjak keresztjére vagy az ujjak csettintésére, nehogy lemaradjon saját életéről. És így szerencsétlenség, végzetes változás, visszavonhatatlan esemény, mind arra ösztökélte őt, hogy szüntelen hálálkodjék a létezésért.

  A szoba, ahol a családot fényképezték, a holmik, sőt az emberek is a háttérbe vonulnak, elveszítik éles vonalaikat. A hatéves láthatatlan ujjai helyükön maradva, új dimenziókba nyúlnak előttem. Anélkül növekszenek, hogy megbontanák az egységet, az eseményt vagy emlékét, az okot vagy a következmény, a bűnt vagy a bűnhődést. Azok a kezek, azok a kíváncsi, tapogató és mohón több dimenzióba kapaszkodó végtagok, kúszónövény ágaira kezdtek emlékezteteni, amik magukra tekeredve nyújtózkodnak a fény felé. Kettős jelentés kapcsolódik ehhez, párhuzamosan természetes mégis misztikus.

    Hogy nem láttam-e már korábban hasonló jeleket, egészen más összesfüggésben? Kétségkívül igen. Megszámlálhatatlanul sok ilyen gondolatpárhuzammal találkoztam már, változatos időkben, változatos helyeken, többek között egy temetőben. Tengelye ez a világnak, mely egyesít földieket és égieket, türelmet tanusít és kifejezi a feltámadásba vetett reményt. Egy talizmán, mely a gonosz szemétől véd. Egy kettős sodrású spirál kiindulópontja. Innen nőtt egykor az életfa.

    A fiú, aki emlékezni kívánt, hamar ráébredt, hogy létezik, hogy életben van. Ámbár nem tudja, miféle állapot ez. Hogyan jutott ide? Mit jelent ez? 

   Többé már nem volt gyermek, amikor keresztbe rakta ujjait saját maga és észrevételei között. Ez az ő legbecsesebb tulajdona, külső, tudatos fémjele. 

   A fájó viszály éppen ott van, ama jelben, mely nélkülöz minden szimmetriát. Kereszt és viszály...

   Kétfelé oszlott. Az idő bomlásnak indult. Megrepedt az egész valóság: megfigyelők és megfigyeltek léteznek. Így kell lennie. Elkerülhetetlen. És ő, aki megfigyel és tud, figyelemmel kíséri a megfigyelőt és ismeri a tudóst is. De akkor elválasztja magát környezetétől. Mikor azt mondja: Emlékezz! légy képes kívül maradni belőle, külön. Tudja, de többé már nem elkerülhetetlen próba ez.

    Így a legjobb, ahogy van - saját tudata, emlékezete, képzelőereje és nyelve- megment őt az élettől és saját magán kívül helyezi. Már csak önnön árnyéka. Már csak kivetülése önmagának.

    Éberségében a fiú, képes volt elválasztani egymástól a tapasztalatot és annak emlékét. Egyre növekvő rést látott az élmény és a kifejezés, tudat, szó, kép vagy emlék között, óhaly és anyag között. Ebbe az ürességbe tolakodtak be az emberi létezés gyökerei. Ez a forgandó sötétség számára is megtapasztalandó volt.

   És éppen ezért, a valóság újra születőben van.

Hajadban még ott van az ujjaim nyoma, meg néhány kiszáradt fűszál

Ütögette a jeges billentyűket, miközben idegszálai szorosan a táskájában lapuló borosüveget ölelték. Jobbra elhasznált pvc burkolatú vonatkocsi, szánalmas színekben pompázó üléssorok, egy férfi ingadozó hangerővel felesége bocsánatáért esedezett egy apró telefonba. Balra őrjítő mélység, s a benne futó gyilkos, ezüstfényű sínpár. Az Egri sebes beszippantotta már az összes utast, a padokon a karfák a semmit szeparálták el magányukban. 

Ütögette a körben hidegen világító billenytűket és repült és álomdott vissza a hónapok között. “Látlak édes” súgta. Ott fekszel, könnyedén, mint egy csokor száradó virág, hajadban még ott van az ujjaim nyoma, meg néhány kiszáradt fűszál. A szemedet nem értem, azt sosem fogom érteni. Szinte féltem tőle, olyan komoly, elfoglalta az egész arcodat, ha nem vigyázol, egy nap beszippant és egy darab óriási barna szem leszel.

Ütögette a lassan melegedő billenytűket, és az Egri sebes  otthonos nyugalmának már nyoma sem volt. Csak belülről nézve volt olyan ijesztő ez az egész világ, ha opció lenne a kívülről való megfigyelés most nem ütögetné a billenytűket. Idegszálai a borosüveggel incselkedtek, idegszálai a tekintetét is gúsba kötötték és a borosüveg felé fordították. “ Mi a neved Viktor?” Nem lehet, hogy csak egy napra léteztél? Mert most minden iszonyúan párhuzamos mindennel. Például ezek az esőtetők, vagy a neonlámpák kiégett csíkjai. Te pedig arra kértél “ Borzold össze a hajam!” és én összeborzoltam és te mosolyogtál, csodálom, hogy mosolyod nem tükröződött saját napszemüvegedben. Az enyémben igen, de azt csak te láttad én nem emlékezhetek mozdulataidra vagy vezetéknevedre.

Kicsit félt, sötétben nem látható az a sövény, aminél rendszerint megállapítja, hogy le kell szállni. 

És ahogy a nyár és a borzolt haj közeledik,a dolgok egyre őrültebbek. A fürdőszoba rózsával szórja fel magát távollétében, gyertyákat gyújt, talán ellop néhány füstölőt a fehér vázábólt, ahol tartotta őket. A hirtelen felindulásból vásárolt füstőlőnek milliószor jobb illatta van, szecessziós kéjjel kavarog a füstje a szobában, kár, hogy csak fényben látszik, mert előző este semmi kedve nem volt lámpát gyújtani. Bár talán a tegnap nyugodtabb volt, mint a ma. A fürdőszoba még műanyag dobozban rejtegette a rózsaszirmait, műanyag pohárból itta a vörösbort és ó az a bolond nem értette, hogy törökül udvarolnak neki. Ez a bolond, itt, habár elvágta a borhoz húzó idegszálait néha gondol arra a 330 csókra, amit Esti Kornél adott Kücsüknek. “ Hitel volt vagy ajándék?” “Tényleg ennyire szépek voltak Kücsük szemei? “ 

“ I love your skin oh so white

  I love your touch cold as ice.

  I worship your lips once, red as wine.” 

Arra az estére ez lett a személyleírása. Igyekezett eleget tenni neki. Miután kivette fehér, porclelánkancsóba öntött fekete teáját a hűtőből, ó igen tényleg milyen hideg volt az az érintés.

Ütögette az ismét jeges billentyűket, szörnyen kényelmetlenül feküdve a reszelő tapintású padlószőnyegen. Körülötte tárgyak hertek a földön. Flaneling, műanyag labda - gyönyörű árnyékot vetett- , borospohár. Óriási, mennybéli szépségű, csillogó borospohár, félig töltve borral. Tudta, hogy hamarosan odakúszik érte, önhitten feláll és belekortyol. 

• Tényleg olyan álmos vagy? - kérdezte a férfitól, aki botladozva az ablakhoz lépett és kitárta azt.
• Nem tudom-és átnézte bejövő emailjeit. Zúgtak, ömlöttek a szavak és a gombok a képernyőn.

És ő ismét hallotta a török szavakat ó balga! Nehezek voltak,mint a bársony, sok ‘cs’ sok dallam és véresen komoly barna szemek. Dallamszerű barna szemek.

Ütögette az üres, nyugodt billentyűket, mert reggel volt, szemeiben még hajnal. Odakint zúzmara rakódott az ágakra, fagyos acélrudak meredeztek a félkész házakból. Ujjai újra és újra megakadtak a padlószőnyeg borzolása közben.

• Ott van a kávé-mondta a férfi és szerető mosollyal az asztallap szélén álló bögrére mutatott.

“Milyen összeillő itt minden” A tárgyak, a flanelging, a labda, a borospohár.

Felállt. Meztelen volt, színes takaróját maga köré csavarta, de így is fázott, mert reggel volt, szemeiben még hajnal, odakint zúzmara rakódott az ágakra, fagyos acélrudak meredeztek a félkész házakból.

Hazafelé az úton, igazán önmaga volt Budapest környéke. Aranysárga és élénkzöld, melegítős gyerekek és szüleik. “ Mintha az én életem lenne.” Koszorút készíteni mennek “ a fejemben”. Hazafelé igyekeztek. No meg belekapaszkodni a jeges kerítésekbe, pici gyerekujjaikat kékké fagyasztani, aztán dörömbölni a csatornafedőkön. Csendben volt ő is meg a gyerekek is meg a férfi is meg a külváros is. Iskolák, csemegeboltok, a rejtélyesen élő trafik, kirakatában tizenkét éve ugyanazzal a megfakult műanyag hintával. Az eladó dobolt csak ceruzával a pvc pulton.

Dezső Kosztolányi: In which, Kücsük the turkish girl, who is so similar to a honey-cake appears

In which, Kücsük the turkish girl, who is so similar to a honey-cake appears

• I was rushing on the East train-narreted Kornél Esti-on my way home, in a hot summer.

In the first class, curtained off cabine, I wass sitting in, beside myself, three turkish women were travelling, three out-and-out turkish, modern women without neither veils nor prejudice. The grandmother, the mother and a 15-year-old little maiden, who was called

 “ Kücsük”, so “ Kicsi” or “ Kicsike” ( Hungarian word “kicsi” means “ little”. edit.)

I was delighting this lovely family. Grandmother, mother and daughter have shared each other’s company, like on some mount of the Alpes, winter, summer and spring do.

Grandmother, an 80-year-old lanky matrone, in a black dress, was sleeping on the couch, with huge black pearls on her neck. In her drams she was talking in turkish. She sometimes nervously lifted her hand- swelling with violet venes, full of wrinkles- to her face, because whe used to wear veil most of the time in her life, and even in her dreams, she felt her gace being unpolitely naked.

So much more modern was the mother. She was almost protesting with her modernism. Her hair- that used to be raven- black- she dyed hay-blonde. She was open hearted. She was enjoying cigarette after ciarette.With the controller-officer, who stepped in she - democraticly- shaked hands. By the way she was reading the latest book of Paul Valéry.

Kücsük was like a pink-white cookie with honey. She was wearing a pink dress, made of silk, and her face was so white as milk. Her hair was dyes hay-blonde too. In every pont she seemed to be a perfect pupil of his mother. She almost felt emberassed of being turkish. Only the red leather slippers told this, which she put on for travelling,and the lot of bunch of roses, that she brought along, that large amount of flaming-red, bleeing roses from Istambul, that were so fragranced since the dawn in this cabine, and so her angora cet, under whom s turkish carpet was spread, her blue-eyed, deaf angora cat, above who’s dreams she was gently watching over.

Mohamed came to my mind, her touching, good prophet, who once, when his cat surrendered to sleep on his cloak, instead of awakening the beloved kitten, cut the corner of his cloak.

They were on the way to Wien, then to Berlin, Paris and finally to London. They were magically cultured. The girl was talking about vitamine B and C and the mother about Jung  and Adler, the new, heretic theorys about psichoanalysis. 

They spoke every language perfectly. Started with French, the purest languga of literature, then changed to argot, a little after they mixed it with German - Berlin and Lerchenfeld dialect varied- but meanwhile they spoke English and Italian too. They weren’t showing off with it at all. Just were they happy as children, who who made themselves understood, even in Western- Europan company, and acting anywhere exactly like at home, suceeding. Their wish was to be taken seriously and to be considered Westren-Eurpean.

I would have liked them to be given to understand that they might overestimate Western-Europe, and I am not so ecstatic about this culture as they are. But I gave up this idea. Why shall I hurt their happiness?

I showed them instead my eight pens that I always hold in my pocket, and my two golden molan-teeth that I also always keep in my mouth, I bragged, that my blood-pressure is high and the majority of my relatives had had an appendix surgery. I always to to everyone as it is required.

It was highly effective.

Kücsük was smiling, staring at me with her dark fairy-eyes, with so upright, open honesty, that she had me embarassed. I did not know what she wanted. At first, i thought she was making fun of me. But later she grabbed my hands, and pulled them to her heart. A pigeon could attack a hawk like this. 

In all of this there was neither flirting nor decadence. She thought, educated, modern Western-European girls act like this, with men, they have just met on the train. Thus I was trying to act like an educated, modern Western-European man in a similar situation.

Her mother saw this, but did not pay attention on us. She- as I have mentioned-was sinking into Paul Valéry.

We went outside, to the passageway. There we were chasing around, laughing, holding each other’s hand. Later, leaning on the elbows in the windows of the train. And so I was courting her:

• You are the very first one- I adressed her familiarly- the first turkish girl I have met. Kücsük, Kicsi, my little darling, I love you. Long ago in school I learned about the battle of Mohács. I know, your ancestors shed the blood of my ancestors and they were keeping us as miserable slaved, for 150 years. Nevertheless I would be your you convict, your slave, I would pay you taxes, you my sweet enemy, my sweet relative of the East. Do you know what? Make peace. I’ve never been angry with your nation, because we got our most beautiful word from it, those word, without I would be feel so much sorrow. I am a poet, lover of words, fool of words. You gave us the word “gyöngy “ (pearl) and this “tükör” (mirror) and also this “koporsó” (coffin). You, pearl shine in the mirror of my soul, until my coffin closes. Do you understant if I say: “gyűrű” (ring) “gyűszű” ( thimbe) “búza” (wheat) “bor” (wine). How would’n you, understand for these are your words, and also the letters, the writing from which I live. My ring you, my thimble, nourishing wheat of me, intoxicating wine of me.I can thank our most ornamented 330 words to you. I have been searching for long, for someone, someone turkish, to whom I could expound my neverending gratitude, and at least I could pay back this dept of words, I could pay off this linguistical dept which has alredy yield interest so much and so much...

So I was flaming, enthuising, when suddenly the train of our’s pierced into a dark tunnel. Kücsük gently fainted towards me. And I - fast and wild- started to kiss her lips.

If I remember well, I gave her exactly 330 kisses.

Henrik és Anna

Némi firkálmány központi karaktereimről. Fontos hogy néznek ki, fontos a ruhájuk, a tekintetük, a teáskanna Anna kezében. Nos igen, Henrik magasabb, mint Anna. Még ha az ellenkezőjét rajzoltam is. 

Ha érdekel az írás, lentebb elolvashatsz egy kis hangulatkeltő részletet, amit később számos másik fog kiegészíteni. :)

Ne igyekezz, gyere! Üresség van kint és szél is. ( valami)

Határozatlan körvonalú fiú ült ma velem szemben a metrón.  Egy helyben maradt. Persze. De néha-néha túlfolyni látszott keretein. Szemei aggódva követték a folyamatot ebből jöttem rá a dologra.

Lány ült ma velem szemben a metrón. Pasztellkék köd terjengett körülötte, szíve helye meleg, sárga színnel villódzott. Meglepődtem. Az emberi szív egy szerv, apám orvos. Tudom.

Örültem, hogy vége a nyelvvizsgának. Úgy hat percig. Most nem tudok dönteni arról, hogy csónakba vagy autóba szálljak. Minnél tovább gyötröm magam ezzel, annál fájdalmasabban reszeli az agyamat az ötletek hiánya.

A villogás a lányban vándorolni kezdett. Minden egyes ujja hegyén megcsillant, de minden egyes alkalommal lágyabban. Nem vette észre, hogy nézem, mert velem volt elfoglalva. 

Mindketten látták tükörképüket a másik mögötti metróablakban. Ez, az egyébként roppant népszerű könyvreklámok hiányának volt köszönhető. Anna karba tett kézzel nézte Henriket. Karjait maga mellett nyugtatta, hátradőlve, csukott szemmel hagyta, hogy a jármű lendülete cibálja a nyakát. Néha megsimogatta a szakállát. Beszélgetést kezdeményezni nem próbált, a Budapesti metrón ezt komikus elemek nélkül nem lehet kivitelezni.

• Szörp. Eperszörp.

Anna bólintott, és sötétzöld jegyzetfüzetébe írta a “ Piroska” szót. A körülöttük ülők némileg meglepődtek a váratlan és csonka megszólaláson. Henrik azonban ugyanolyan szenvtelen arccal, mint eddig, lábával dobolt a piszoktól csillogó szürke pvc padlón. Kék zakója zsebében úszkáló változatos tárgyakkal játszott. Sörösdoboz nyitókája, tintapatron, effélék. A kocsiban senki nem gondolta, hogy Annával együtt utazik. 

- Neked nem kell más? - kérdezte, és térdére támaszkodott. 

• Néhány golyóstoll. 
• Hogy micsoda? - a metró zaja miatt Henrik csak a magánhagzókat tudta leolvasni Anna szájáról. Vöröses haja a szomszéd öregúr répákkal teli kosarát súrolta.
• Golyóstoll. Az a fajta, amit unalmamban négy darabra szoktam szedni, aztán összerakom. 
• Van pénzünk.
• Épp amennyi kell. 
• Több. Apád küldött.

Henrik precíz szakállvakargatásba kezdett .

• Nekem volt címezve. A borítékon az állt : “ Anna “ , nekem küldte. Felhasználhatjuk. 
• Fel.
• Nem zavart eddig...?
• Nem tudom, hogy zavar-e. Azt sem tudom, hogy elkezdjek-e gondolkodni azon, hogy mérlegeljem, zavar-e. Legalább ezt tudnom kéne, de nem tudom. És ez nem éppen felemelő - mindezt halkan, a sáljába mormogta. A metró zötykölődött, szavai lassan, alapzaj. 

 Anna már az ülés peremén hintázott, ölében a zöld jegyzetfüzettel. Karjaival támasztotta magát a narancssárga-fekete mintás szöveten.

• Majd szólsz, ha ha eldöntötted?- kérdezte. 
• Szólok, mikor eldöntöttem, hogy mérlegelem.

Anna mosolygott. Felállt helyéről és megsimogatta Henrik szakállát. Lágy, sárga fénnyel világította be a metrókocsit, amolyan nappali éberséggel itatva át az embereket.

Henrik észrevette, hogy milyen kiegyensúlyozatlanul halad az idő, az idő, mikor egyedül van otthon. Órákig vánszorog lefelé a lépcsőn, de a kanapén töltött napok becsúsznak az asztal alá és eloprladnak. A konyhában, a sütő ajtaján volt egy óra, öt-hat perc késéssel vörösen villogta be közvetlen közelét, ráeröltetve az infmormációt mindenre. Anna néha elkedzte nézegetni, mégiscsak kellene legalább egy óra a házba. Persze kevés szerencsétlenkedés után feladta és szitkokat zúdított az ártatlan sütőre. Ő ezen próbálkozások fonalát csak rövid időre vette fel.

Mióta együtt élt Annával, négyszer már tényleg megjavította a sütőtórát. Számos konyhaeszközt vásárolt és csak saját maga számára érthető rendszer-szülemény szerint elrendezte őket. Hosszú órákig ücsörgött egy három fokos minilétrán, vékony bokáit lóbálva, miközben azon gondolkozott, amit majd csak ő fog figyelembe venni. A típus szerinti elrakodás már az ételeknél sem működött. Anna egyforma papírdobozokat vásásrolt, majd ragacsos cetlikre írott nevekkel látta el őket. Néhány hónap elég volt ahhoz, hogy a cetlik feleslegessé váljanak, Anna a vonítóan fehér dobozok tartalmát kívülről megjegyezte. 

Egy este, egy alaposan mérlegelt sugallatt hatására eperturmixot akartak készíteni. Henrik  előszedte az epreket a hűtőből és engedékeny lélekkel mosogatta őket a lyukas aljú, királykék műanyagtálban. Anna a spájza lopózott és kecsesen megállt felé tornyosuló hófehér papírdoboz gyűjteményé előtt. Magas termete ellenére ugrálva próbált leütni egyet, melyben - véleménye szerint - a botmixer volt. Ritmusosan mozgott fel-le a fehér fal előtt, megtetszett neki ez a gondolat. Henrik végzett az eprek tisztogatásával és egy bordó gabonapelyhes tálba eresztette őket. Mikor a robajt hallotta, már az üresen tátongó konnektor irányába fordulva várta a botmixert. Kezében a tállal beszaladt a spájzba és meglátta Annát a padlón. Dobozok milliói ömlöttek ki, szinte teljesen homogén fehér réteget képezve a földön. Ezen, csapatokba rendeződve hevertek a különböző ételek. Számos doboz earl grey tea, szőlőcukor, pudingpor, vaniliás pelyhek. 

• Megvagy? - kérdezte.
• Mérsékelten. Csak műanyag kések és poharak ömlöttek rám. Segíts légyszi felállni.
• Nem. Tetszik ahogy ülsz ott. 
• Van valami szép a fehér dobozokban.
• A szoknyádon szétszóródtak az eldobható kések. 
• Tipikusan az a jelenet, amit pár perc photoshoppal bármely goth lány elfogadna háttérképnek.
• Nem tudom miért vonzódnának a műanyag késekhez.
• Késekhez.
• Nem stílus alatti kissé a luficsokor a csomagolásukon?

Anna megpróbált felállni.

• Ne! Add a mixert!

Henrik a botmixerrel és az eprekkel távozott. Elkezdte kommentálni tevékenységét, majd mikor a szerkezet zúgása felerősödött, üvöltve narrálta:

• MEGNYOMOM A TURBO GOMBOT, AZ MIRE JÓ?

Anna ült a földön a fehér tengerben. Egy papírdarabból galacsinokat készített és szoknyája vizén hullámzó kés-hajókra rendezte őket legénységnek. Kinyújtott lábait emelgette, így a pamut kellemesen mocorgott, valódi vízfelszínként ragyogva. Az egyik hajó kapitánya végzetes döntést hozott. ( Annának nem volt annyi ideje, hogy felépítse ezen kapitány személyiségét és előéletét.) A kés, hegyével előre egy doboztető peremények ütközött, a legénység sós vizet nyeldekelve kapaszkodtak életükhöz. A kapitány összehúzott szemöldökkel úszkált egy darabig, aztán elindult lefelé. Karjait mellkasán keresztezte, úgy, ahogy a pápák sírjain a márványszobrok. Anna lassan összerakta. A kapitány hazafelé tartott, de tudta, zendülés készül ellene. Ő pedig nem tudott volna nagyobb megaláztatást elképzelni, mint hazatérni nélkülöző feleségéhez és gyermekéhez. A felesége fiatalabb volt, mint a kapitány. Egy tánciskolában ismerkedtek össze, jópár évvel ezelőtt. Amerikaiak? Nem, még nem fedezték fel. Akkor mégsem tánciskola. A felesége fiatal lány, Rotterdamban gubbaszt egy városi ház egy ablakában, nem moccanva, nehogy a fa recsegése felébressze alvó kislányát az ölében.

Henrik leült a földre. Lerakta a kancsót és kérdezett.

• Szárazföld?
• Rotterdam. Olyan 1580 környékén. 

Henrik lehajtotta fejét,csendes, szimmetrikus mosolyát csak ő és Anna láthatták. 

Közelebb mászott Annához, megsimogatta a természetellenes pózban elgémberedett lábat. Becsatlakozott a kompozícióba. 

• Eltörted a lábad. A sivatagban. Arábiában menekülsz, de összestél a semmi közepén. Órákig ülsz ott, eleinte fejed is csendes. Először odabent kezdesz énekeleni, dúdolsz, aztán egészen hangosan. Én valamiféle arrajáró vagyok. Nézd már! Márványszoborra való ez a póz. 
• Segíts felállni légyszi. Megromlanak az eprek a konyhában.

Henrik bólintott és lassan elkezdte lepakolni a hajókat a tenger-sivatag-szoknyáról. A legalsó polc szélére rendezte őket, egyetlen daliás sorba. Anna beledobálta a citromfacsarót, mézpumpát, tojásszeletelőt az éppen arra sodródó dobozokba, amiket aztán visszatornyozott a fémpolcra. 

• Megcsináltad. Hallottam, ahogy turmixoltál.
• Ja hát.
• Valami turbo gombról óbégattál, felteszem hevesen gesztikulálva.

Henrik tanácstalannak tűnt. Összefogta vöröses-barna haját, aztán kiengedte, összefogta, kiengedte.

• Igen. Mármint megcsináltam a turmixot, de miért nincs itt?
• Behoztad hozzám de leraktad a tengarparton, a polc mellé.

Henrik gyors fordulattal indul vissza a spájzba. 

A fehér porcelánkancsóból Anna kék poharakba töltötte a turmixot. A lámpa felé tartotta őket és percekig nézegette. Égszín gyűrűt viselt mutatóujján. Ezüstből volt hajtogatva és nagy üveggyöngy ült a közepén. Mivel Anna előszeretettel tárolta változatos helyeken, szerkezete kissé meglazult és a gyöngy szabadon pörgött a foglalatban. Henrik szerint olyan volt, mint egy szökőkút és szívesen megépítené kicsi kertjükben. Egy vizes tálban nagy kék valami forog, úgy tűnik, mintha lebegne. A turmix gyönyörű volt a kék poharakban. 

• Szedjek le tálcát? - kérdezte Henrik.
• Hagyd. Csak olyan ronda karcos fém izénk van. Igazán nem akarom elrontani a turmixot.

A két pohár a füvön állt, kongtak az ürességtől. Ezt persze nem lehetett már látni, besötétedett, lényegében azt sem lehetett volna eldönteni, hogy füvön lépked az ember vagy összevissza elszórt ruhadarabokon, esetleg egy borostás férfi arcán. 

Anna Henrik ölében feküdt. A kerítés mellett aludtak el. Vörösre festett, egyszerű fagrendákból összeeszkábált kerítésük volt, amire a kissé otthonosabb hatás érdekében karácsonyi égősorokat erősítettek. Véletlenszerűen kiégett már pár darab, de ez különösebb nem volt zavaró, ugyanis érdemi fényt korábban sem nyújtottak. Szépen bekeretezték Henriket és Annát a kerítés előtt. Henrik balra döntött fejjel aludt, vöröses, hosszú haja vége Annáéval keveredett, jobb kezével a lány arcát tartotta, éppen úgy, ahogyan ébren is szokta.

Lassan, hullámozva érték el az álmot. Ugyanott ültek, a kert végében. Az időjárás is hasonló volt a valódihoz. Meleg napsütés, őszi színek. Viszont havazott. Sűrűn hullottak a pelyhek, de amint elérték volna a talajt, eltűntek. 

• Gyere, havazik! - Henrik karonfogta Annát és felrántotta fektéből.

A fiú határozatlan körvonalai továbbra is gyengék voltak megtartani, ami mögöttük van. Felemelte egy kezét, és megbabonázva nézett egy hópelyhet. Észrevétlenül osont el így mögötte többezer pillanat.

Nem tudom hová tűnhetett a lány. A tenyeremen egymást váltják a hópelyhek. Hiszem, hogy ha lerakom a fejem a hóba és felnézek az égre, az beszippant és légnemű trónomon ülve állíthatom meg a  Földet.

Mellette fekszem a csupasz földön. Nem havas, a pelyhek a szemem előtt elvesznek. Fogom a kezét, ő szorítja az enyémet. Nehézkésen felfelé emelkedünk.

Anna és Henrik a kerítésnek dőlve alszik. Anna és Henrik ellentétes irányba repül a hópelyhekkel. Anna alul, Henrik erősen szorítja karját, hogy magával vigye. Anna nem kapaszkodik, keze erőtlenül csüng, karperecei csilingenek. A levegő élvezi a dallamukat. Henrik hirtelen a magasba lendül, húzza Annát, csengő ékszerek. Henrik lefelé zuhan, Anna is megrándul, csengő ékszerek. A hóesés megunja a játékot, lassulni kezd. Így figyelmezteti a levegőt, hagyja békén azokat, akik nem tudnak nemet mondani a lebegésnek. 

A lány szíve helyén a sárgás fény pirosba hajló lett. Egyre tudatosabban villogott. A középpontból indult a szikra, és mikor elért a szélére, rajzolta a körvonalat. Láttam, húztam magammal, felfelé és zuhant velem, nem tehetett mást.

Másnap délután Anna egyedül volt otthon. Nehéz szemhéllyal törölgette a port a ház könyvespolcairól  és minden erejét latba vetette, hogy ne kezdjen bele a kötetek tökéletes újrarendezéséhez. Egy különösen vátozatos méretű könyvekkel megrakott polc felett megállt. Ez volt az “ annyira nem vagyunk oda érte : versek” szekció. A könyvek  mögül, ócska, már törött, de celluksszal megerősített füstölőtartót kotorot elő. Gyufát szerzett, meggyújtotta. Anna imádta, ahogy elfúlja a még lángoló füstölőt és a furcsa, fehér képződmény terjengeni kezd. Lábujjhegyre állva pörögni kezdett, a mennyezetet figyelte, támpontja a csillár volt. Nemsokára megszédülve ült le az ágy peremére. A bejárati ajtó előtt valaki egy kulccsomóvan zörgött. Ősz volt, hamisítatlan “épphogy ősz”, Henrik ingben és mellényben ment el reggel otthonról, ingben és mellényben ácsorgott az ajtó előtt és kereste a megfelelő kulcsot. 

• Anna! 

Anna!

Henrik nesztelenül átlépte a küszöböt, laptoptáskáját puhán a parkettára tette. 

• Anna. Mehetünk.

Hová?

Anna végre, őrülten nehéz fejjel, feltápászkodott az ágyról. Szoknyáját kisimította, haját is. Kutatni kezdett a frizbi után.

• A frzibi itt van, nálam- szólt Henrik. 
• Oké, igyekszem.
• Ne igyekezz, gyere. Üresség van kint és szél is.

Anna felkapott egy könnyű, lila kardigánt és előbotorkált a hálószobából. 

• Hívom.
• Jó, addig talán megeszem egy almát. Van alma?
• Van alma.

Henrik megpuszilta Anna homlokát és a frissen rendberakott spájzban kezdett almakeresésbe.