A fotót elhagytam. Most, amikor erről mesélek, nem nézem az albumot, csupán emlékeimben vizsgálgatom a képeket. Épp ezért egyes részletek talán nem olyan pontosak, mint amilyennek szeretném őket.
Családi képről van szó, melyről tudom, Helsinkiben készült a Bulevardi 19.szám alatt álló lakásban 1908ban.
Hivatásos fotós készítette. Lágy barna tónusai gazdagok. A szülők és gyermekek gondosan az alkalomhoz öltöztek. A szobát kétségkívül nemrégiben takarították ki és rendezták el. Nappali, amely a kor városi szokásai szerint volt bebútorozva. A család az ablak köré gyűlt, mely elé hatalmas fehér függönyt lógattak. Egy magas virágállványon termetes pálma. Az asztalon halomnyi könyv, a falakon képek, de, hogy mit ábrázolnak, nem látszik tisztán.
Üvegburás állólámpa világítja meg az apa, a fiú és a lány csoportját. A lány, olyan hároméves, édesapja ölében ül. Szélesgalléros, világos ruhácskát visel és homlokráncolva figyeli a könyv sarkait, melyet édesapja tart elé. Sötét tincsei dúsan és szabadon a nyakára csavarodnak. Mellette álló, valamivel idősebb fivére álla alatt selyem csokornyakkendőt visel. Őt is könnyedén lánynak lehetne nézni, haja göndör fürtökben ömlik vállára. A társaságból egyedüliként érdeklődve, egyenesen a kamerába néz.
Csupán az anya mosolyog. Ölében a legkisebb fiú ül, a kicsi Lellen, aki tűnik mélyen gondolataiba süllyedt.
Elöl a hatéves elsőszülött áll. Ő is, éppen mint öccse, nyakában fehér selyemből készült csokornyakkendőt visel. Az ő haját viszont rövidre vágatták. Némileg elnéz a kamera mellett, ajkai kissé nyitva vannak a tekintete rendkívül öszpontosult.
Az egész család, Svenék, nem számítva a két idősebb fiút, már halott, nem csupán az apa, anya, leány és a fivérek, hanem még két fiatalabb fiú, akik a kép készültekor még nem jöttek a világra. Ők már mind távol vannak: Leopold, Betty, Eino, Lellen, Maj-Lis, Ernst, Alf.
Ezt a családot is - éppúgy, mint oly sok korabeli családot- megannyi katasztrófa tette próbára, csődök, betegségek és halálesetek. Maj-Lis és Lellen cukorbetegségben elhunyt még mielőtt az iskoláskort elérte volna. Ernst huszonkétévesen veszettségben halt meg, amely kutyája harapásakor támadta meg. A legifjabb fiú, legjobb éveiben hunyt el, háborúban szerzett betegségben.
Az édesanya, akit mindenki Mamának szólított, bízott abban, hogy életben tudja tartani kislányát csupán azzal, hogy elég erősen hisz a gyermek gyógyulásában. És habár hite szilárd volt, mégsem gyógyította meg a kislányt. Ezután, mikor fia elkapta ugyanezt a betegséget, bizalma saját gondolatai erejében már összetört és a legrosszabbtól tartott a kezdetektől fogva.
Halála előtt Lellen megváltozott és olyan gyorsan fejlődött, hogy bátyjainak úgy tűnt, mintha ő volna a legidősebb fivér. Betegségében figyelmes és a végletekig türelmes lett.
Csupán ketten a képen szereplők közül- az idősebb fiúk- értek el magas kort.
A család elsőszülöttje nézte a képet utolsó születésnapján. Fia mutatta meg neki és kérdezte, emlékszi,-e a helyzetre, melyben a kép készült. Ő különösen jól emlékezett. A képre tekintett és elmesélte, mit tett és mit gondolt, amikor azt készítették.
Ekkor jobb kezének mutatóujját bal keze mutatóujja fölött keresztbe tette. Ha egy bizonyos dologra emlékeztetni szerette volna magát, mindig így járt el. Akárhányszor a képre tekintett, utána mindig emlékezett. De mi lehetett az a dolog? A képen épp magának mondja, innen származik öszpontosult tekintete. Azt mondja “ Életben vagyok.”
Amikor az elsőszülött ezt elmesélte, ismét a képre pillantott, és egyszerre zokogás tört fel mellkasából.
Látom a fiú kezeit? Igen, látom, de nem a képen, ami nekem nincs, még csak nem is szemem emlékezetében. Ott csak az eredeti fénykép másolatát láttam, melyet úgy kereteztek, hogy az elsőszülött kezei szinte teljes a képen kívül maradnak. Csupán bal kézfeje látható, ujjai láthatatlanok. Éppen ezért számomra ezek a kép legfontosabb összetevői.
A fiú láthatatlan ujjai különleges, sápatag keresztalakban virágzó virágot vagy rügyet alkotnak. Nyolcvan éve, az a kereszt, amelyet eltávolítottak a képről, épp, mint ahogyan a mindennapi életből is eltávolítani vágyták, emlékezteti a szemlélőt arra, hogy ő még él- épp most.
Olyan ügy ez, amelyre általában nem emlékeznek. Hogy miért nem? Amikor az ember igazán fiatal, még nem választja el magát a külvilágtól vagy tegnapok és holnapok pillanataitól. Egy és ugyanaz, mint az ideje és a környezete. De később az ember már nem a tapasztalatra összpontosít, hanem arra, amit már kipróbált és arra, ami épp tapasztalásra vár. A tegnap és a holnap nem hagyják nyugodni. Emlékeiben bolyong, bűnbánatában és dühében, álom arról, ami egyszer máshol megtörténhet. Remény, vágy és félelem háztömbjei között kóborol, mint díszletek mutatják, ami máshol valaha megtörténhet. Természetesen azok az álmok és képek is az élet részei, de nem képeznek kölcsönhatást, csupán itt és most lehetségest. Arra késztet, haladj egyre előre, vonszold az életed.
Talán a végén olya keskenyre zsugorodik, hogy az illető csupán az utolsó kenet után ér rá az életre, ha valamikor egyáltalán.
Szüksége volt az ujjak keresztjére vagy az ujjak csettintésére, nehogy lemaradjon saját életéről. És így szerencsétlenség, végzetes változás, visszavonhatatlan esemény, mind arra ösztökélte őt, hogy szüntelen hálálkodjék a létezésért.
A szoba, ahol a családot fényképezték, a holmik, sőt az emberek is a háttérbe vonulnak, elveszítik éles vonalaikat. A hatéves láthatatlan ujjai helyükön maradva, új dimenziókba nyúlnak előttem. Anélkül növekszenek, hogy megbontanák az egységet, az eseményt vagy emlékét, az okot vagy a következmény, a bűnt vagy a bűnhődést. Azok a kezek, azok a kíváncsi, tapogató és mohón több dimenzióba kapaszkodó végtagok, kúszónövény ágaira kezdtek emlékezteteni, amik magukra tekeredve nyújtózkodnak a fény felé. Kettős jelentés kapcsolódik ehhez, párhuzamosan természetes mégis misztikus.
Hogy nem láttam-e már korábban hasonló jeleket, egészen más összesfüggésben? Kétségkívül igen. Megszámlálhatatlanul sok ilyen gondolatpárhuzammal találkoztam már, változatos időkben, változatos helyeken, többek között egy temetőben. Tengelye ez a világnak, mely egyesít földieket és égieket, türelmet tanusít és kifejezi a feltámadásba vetett reményt. Egy talizmán, mely a gonosz szemétől véd. Egy kettős sodrású spirál kiindulópontja. Innen nőtt egykor az életfa.
A fiú, aki emlékezni kívánt, hamar ráébredt, hogy létezik, hogy életben van. Ámbár nem tudja, miféle állapot ez. Hogyan jutott ide? Mit jelent ez?
Többé már nem volt gyermek, amikor keresztbe rakta ujjait saját maga és észrevételei között. Ez az ő legbecsesebb tulajdona, külső, tudatos fémjele.
A fájó viszály éppen ott van, ama jelben, mely nélkülöz minden szimmetriát. Kereszt és viszály...
Kétfelé oszlott. Az idő bomlásnak indult. Megrepedt az egész valóság: megfigyelők és megfigyeltek léteznek. Így kell lennie. Elkerülhetetlen. És ő, aki megfigyel és tud, figyelemmel kíséri a megfigyelőt és ismeri a tudóst is. De akkor elválasztja magát környezetétől. Mikor azt mondja: Emlékezz! légy képes kívül maradni belőle, külön. Tudja, de többé már nem elkerülhetetlen próba ez.
Így a legjobb, ahogy van - saját tudata, emlékezete, képzelőereje és nyelve- megment őt az élettől és saját magán kívül helyezi. Már csak önnön árnyéka. Már csak kivetülése önmagának.
Éberségében a fiú, képes volt elválasztani egymástól a tapasztalatot és annak emlékét. Egyre növekvő rést látott az élmény és a kifejezés, tudat, szó, kép vagy emlék között, óhaly és anyag között. Ebbe az ürességbe tolakodtak be az emberi létezés gyökerei. Ez a forgandó sötétség számára is megtapasztalandó volt.
És éppen ezért, a valóság újra születőben van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése