Ne igyekezz, gyere! Üresség van kint és szél is. ( valami)

Határozatlan körvonalú fiú ült ma velem szemben a metrón.  Egy helyben maradt. Persze. De néha-néha túlfolyni látszott keretein. Szemei aggódva követték a folyamatot ebből jöttem rá a dologra.

Lány ült ma velem szemben a metrón. Pasztellkék köd terjengett körülötte, szíve helye meleg, sárga színnel villódzott. Meglepődtem. Az emberi szív egy szerv, apám orvos. Tudom.

Örültem, hogy vége a nyelvvizsgának. Úgy hat percig. Most nem tudok dönteni arról, hogy csónakba vagy autóba szálljak. Minnél tovább gyötröm magam ezzel, annál fájdalmasabban reszeli az agyamat az ötletek hiánya.

A villogás a lányban vándorolni kezdett. Minden egyes ujja hegyén megcsillant, de minden egyes alkalommal lágyabban. Nem vette észre, hogy nézem, mert velem volt elfoglalva. 

Mindketten látták tükörképüket a másik mögötti metróablakban. Ez, az egyébként roppant népszerű könyvreklámok hiányának volt köszönhető. Anna karba tett kézzel nézte Henriket. Karjait maga mellett nyugtatta, hátradőlve, csukott szemmel hagyta, hogy a jármű lendülete cibálja a nyakát. Néha megsimogatta a szakállát. Beszélgetést kezdeményezni nem próbált, a Budapesti metrón ezt komikus elemek nélkül nem lehet kivitelezni.

• Szörp. Eperszörp.

Anna bólintott, és sötétzöld jegyzetfüzetébe írta a “ Piroska” szót. A körülöttük ülők némileg meglepődtek a váratlan és csonka megszólaláson. Henrik azonban ugyanolyan szenvtelen arccal, mint eddig, lábával dobolt a piszoktól csillogó szürke pvc padlón. Kék zakója zsebében úszkáló változatos tárgyakkal játszott. Sörösdoboz nyitókája, tintapatron, effélék. A kocsiban senki nem gondolta, hogy Annával együtt utazik. 

- Neked nem kell más? - kérdezte, és térdére támaszkodott. 

• Néhány golyóstoll. 
• Hogy micsoda? - a metró zaja miatt Henrik csak a magánhagzókat tudta leolvasni Anna szájáról. Vöröses haja a szomszéd öregúr répákkal teli kosarát súrolta.
• Golyóstoll. Az a fajta, amit unalmamban négy darabra szoktam szedni, aztán összerakom. 
• Van pénzünk.
• Épp amennyi kell. 
• Több. Apád küldött.

Henrik precíz szakállvakargatásba kezdett .

• Nekem volt címezve. A borítékon az állt : “ Anna “ , nekem küldte. Felhasználhatjuk. 
• Fel.
• Nem zavart eddig...?
• Nem tudom, hogy zavar-e. Azt sem tudom, hogy elkezdjek-e gondolkodni azon, hogy mérlegeljem, zavar-e. Legalább ezt tudnom kéne, de nem tudom. És ez nem éppen felemelő - mindezt halkan, a sáljába mormogta. A metró zötykölődött, szavai lassan, alapzaj. 

 Anna már az ülés peremén hintázott, ölében a zöld jegyzetfüzettel. Karjaival támasztotta magát a narancssárga-fekete mintás szöveten.

• Majd szólsz, ha ha eldöntötted?- kérdezte. 
• Szólok, mikor eldöntöttem, hogy mérlegelem.

Anna mosolygott. Felállt helyéről és megsimogatta Henrik szakállát. Lágy, sárga fénnyel világította be a metrókocsit, amolyan nappali éberséggel itatva át az embereket.

Henrik észrevette, hogy milyen kiegyensúlyozatlanul halad az idő, az idő, mikor egyedül van otthon. Órákig vánszorog lefelé a lépcsőn, de a kanapén töltött napok becsúsznak az asztal alá és eloprladnak. A konyhában, a sütő ajtaján volt egy óra, öt-hat perc késéssel vörösen villogta be közvetlen közelét, ráeröltetve az infmormációt mindenre. Anna néha elkedzte nézegetni, mégiscsak kellene legalább egy óra a házba. Persze kevés szerencsétlenkedés után feladta és szitkokat zúdított az ártatlan sütőre. Ő ezen próbálkozások fonalát csak rövid időre vette fel.

Mióta együtt élt Annával, négyszer már tényleg megjavította a sütőtórát. Számos konyhaeszközt vásárolt és csak saját maga számára érthető rendszer-szülemény szerint elrendezte őket. Hosszú órákig ücsörgött egy három fokos minilétrán, vékony bokáit lóbálva, miközben azon gondolkozott, amit majd csak ő fog figyelembe venni. A típus szerinti elrakodás már az ételeknél sem működött. Anna egyforma papírdobozokat vásásrolt, majd ragacsos cetlikre írott nevekkel látta el őket. Néhány hónap elég volt ahhoz, hogy a cetlik feleslegessé váljanak, Anna a vonítóan fehér dobozok tartalmát kívülről megjegyezte. 

Egy este, egy alaposan mérlegelt sugallatt hatására eperturmixot akartak készíteni. Henrik  előszedte az epreket a hűtőből és engedékeny lélekkel mosogatta őket a lyukas aljú, királykék műanyagtálban. Anna a spájza lopózott és kecsesen megállt felé tornyosuló hófehér papírdoboz gyűjteményé előtt. Magas termete ellenére ugrálva próbált leütni egyet, melyben - véleménye szerint - a botmixer volt. Ritmusosan mozgott fel-le a fehér fal előtt, megtetszett neki ez a gondolat. Henrik végzett az eprek tisztogatásával és egy bordó gabonapelyhes tálba eresztette őket. Mikor a robajt hallotta, már az üresen tátongó konnektor irányába fordulva várta a botmixert. Kezében a tállal beszaladt a spájzba és meglátta Annát a padlón. Dobozok milliói ömlöttek ki, szinte teljesen homogén fehér réteget képezve a földön. Ezen, csapatokba rendeződve hevertek a különböző ételek. Számos doboz earl grey tea, szőlőcukor, pudingpor, vaniliás pelyhek. 

• Megvagy? - kérdezte.
• Mérsékelten. Csak műanyag kések és poharak ömlöttek rám. Segíts légyszi felállni.
• Nem. Tetszik ahogy ülsz ott. 
• Van valami szép a fehér dobozokban.
• A szoknyádon szétszóródtak az eldobható kések. 
• Tipikusan az a jelenet, amit pár perc photoshoppal bármely goth lány elfogadna háttérképnek.
• Nem tudom miért vonzódnának a műanyag késekhez.
• Késekhez.
• Nem stílus alatti kissé a luficsokor a csomagolásukon?

Anna megpróbált felállni.

• Ne! Add a mixert!

Henrik a botmixerrel és az eprekkel távozott. Elkezdte kommentálni tevékenységét, majd mikor a szerkezet zúgása felerősödött, üvöltve narrálta:

• MEGNYOMOM A TURBO GOMBOT, AZ MIRE JÓ?

Anna ült a földön a fehér tengerben. Egy papírdarabból galacsinokat készített és szoknyája vizén hullámzó kés-hajókra rendezte őket legénységnek. Kinyújtott lábait emelgette, így a pamut kellemesen mocorgott, valódi vízfelszínként ragyogva. Az egyik hajó kapitánya végzetes döntést hozott. ( Annának nem volt annyi ideje, hogy felépítse ezen kapitány személyiségét és előéletét.) A kés, hegyével előre egy doboztető peremények ütközött, a legénység sós vizet nyeldekelve kapaszkodtak életükhöz. A kapitány összehúzott szemöldökkel úszkált egy darabig, aztán elindult lefelé. Karjait mellkasán keresztezte, úgy, ahogy a pápák sírjain a márványszobrok. Anna lassan összerakta. A kapitány hazafelé tartott, de tudta, zendülés készül ellene. Ő pedig nem tudott volna nagyobb megaláztatást elképzelni, mint hazatérni nélkülöző feleségéhez és gyermekéhez. A felesége fiatalabb volt, mint a kapitány. Egy tánciskolában ismerkedtek össze, jópár évvel ezelőtt. Amerikaiak? Nem, még nem fedezték fel. Akkor mégsem tánciskola. A felesége fiatal lány, Rotterdamban gubbaszt egy városi ház egy ablakában, nem moccanva, nehogy a fa recsegése felébressze alvó kislányát az ölében.

Henrik leült a földre. Lerakta a kancsót és kérdezett.

• Szárazföld?
• Rotterdam. Olyan 1580 környékén. 

Henrik lehajtotta fejét,csendes, szimmetrikus mosolyát csak ő és Anna láthatták. 

Közelebb mászott Annához, megsimogatta a természetellenes pózban elgémberedett lábat. Becsatlakozott a kompozícióba. 

• Eltörted a lábad. A sivatagban. Arábiában menekülsz, de összestél a semmi közepén. Órákig ülsz ott, eleinte fejed is csendes. Először odabent kezdesz énekeleni, dúdolsz, aztán egészen hangosan. Én valamiféle arrajáró vagyok. Nézd már! Márványszoborra való ez a póz. 
• Segíts felállni légyszi. Megromlanak az eprek a konyhában.

Henrik bólintott és lassan elkezdte lepakolni a hajókat a tenger-sivatag-szoknyáról. A legalsó polc szélére rendezte őket, egyetlen daliás sorba. Anna beledobálta a citromfacsarót, mézpumpát, tojásszeletelőt az éppen arra sodródó dobozokba, amiket aztán visszatornyozott a fémpolcra. 

• Megcsináltad. Hallottam, ahogy turmixoltál.
• Ja hát.
• Valami turbo gombról óbégattál, felteszem hevesen gesztikulálva.

Henrik tanácstalannak tűnt. Összefogta vöröses-barna haját, aztán kiengedte, összefogta, kiengedte.

• Igen. Mármint megcsináltam a turmixot, de miért nincs itt?
• Behoztad hozzám de leraktad a tengarparton, a polc mellé.

Henrik gyors fordulattal indul vissza a spájzba. 

A fehér porcelánkancsóból Anna kék poharakba töltötte a turmixot. A lámpa felé tartotta őket és percekig nézegette. Égszín gyűrűt viselt mutatóujján. Ezüstből volt hajtogatva és nagy üveggyöngy ült a közepén. Mivel Anna előszeretettel tárolta változatos helyeken, szerkezete kissé meglazult és a gyöngy szabadon pörgött a foglalatban. Henrik szerint olyan volt, mint egy szökőkút és szívesen megépítené kicsi kertjükben. Egy vizes tálban nagy kék valami forog, úgy tűnik, mintha lebegne. A turmix gyönyörű volt a kék poharakban. 

• Szedjek le tálcát? - kérdezte Henrik.
• Hagyd. Csak olyan ronda karcos fém izénk van. Igazán nem akarom elrontani a turmixot.

A két pohár a füvön állt, kongtak az ürességtől. Ezt persze nem lehetett már látni, besötétedett, lényegében azt sem lehetett volna eldönteni, hogy füvön lépked az ember vagy összevissza elszórt ruhadarabokon, esetleg egy borostás férfi arcán. 

Anna Henrik ölében feküdt. A kerítés mellett aludtak el. Vörösre festett, egyszerű fagrendákból összeeszkábált kerítésük volt, amire a kissé otthonosabb hatás érdekében karácsonyi égősorokat erősítettek. Véletlenszerűen kiégett már pár darab, de ez különösebb nem volt zavaró, ugyanis érdemi fényt korábban sem nyújtottak. Szépen bekeretezték Henriket és Annát a kerítés előtt. Henrik balra döntött fejjel aludt, vöröses, hosszú haja vége Annáéval keveredett, jobb kezével a lány arcát tartotta, éppen úgy, ahogyan ébren is szokta.

Lassan, hullámozva érték el az álmot. Ugyanott ültek, a kert végében. Az időjárás is hasonló volt a valódihoz. Meleg napsütés, őszi színek. Viszont havazott. Sűrűn hullottak a pelyhek, de amint elérték volna a talajt, eltűntek. 

• Gyere, havazik! - Henrik karonfogta Annát és felrántotta fektéből.

A fiú határozatlan körvonalai továbbra is gyengék voltak megtartani, ami mögöttük van. Felemelte egy kezét, és megbabonázva nézett egy hópelyhet. Észrevétlenül osont el így mögötte többezer pillanat.

Nem tudom hová tűnhetett a lány. A tenyeremen egymást váltják a hópelyhek. Hiszem, hogy ha lerakom a fejem a hóba és felnézek az égre, az beszippant és légnemű trónomon ülve állíthatom meg a  Földet.

Mellette fekszem a csupasz földön. Nem havas, a pelyhek a szemem előtt elvesznek. Fogom a kezét, ő szorítja az enyémet. Nehézkésen felfelé emelkedünk.

Anna és Henrik a kerítésnek dőlve alszik. Anna és Henrik ellentétes irányba repül a hópelyhekkel. Anna alul, Henrik erősen szorítja karját, hogy magával vigye. Anna nem kapaszkodik, keze erőtlenül csüng, karperecei csilingenek. A levegő élvezi a dallamukat. Henrik hirtelen a magasba lendül, húzza Annát, csengő ékszerek. Henrik lefelé zuhan, Anna is megrándul, csengő ékszerek. A hóesés megunja a játékot, lassulni kezd. Így figyelmezteti a levegőt, hagyja békén azokat, akik nem tudnak nemet mondani a lebegésnek. 

A lány szíve helyén a sárgás fény pirosba hajló lett. Egyre tudatosabban villogott. A középpontból indult a szikra, és mikor elért a szélére, rajzolta a körvonalat. Láttam, húztam magammal, felfelé és zuhant velem, nem tehetett mást.

Másnap délután Anna egyedül volt otthon. Nehéz szemhéllyal törölgette a port a ház könyvespolcairól  és minden erejét latba vetette, hogy ne kezdjen bele a kötetek tökéletes újrarendezéséhez. Egy különösen vátozatos méretű könyvekkel megrakott polc felett megállt. Ez volt az “ annyira nem vagyunk oda érte : versek” szekció. A könyvek  mögül, ócska, már törött, de celluksszal megerősített füstölőtartót kotorot elő. Gyufát szerzett, meggyújtotta. Anna imádta, ahogy elfúlja a még lángoló füstölőt és a furcsa, fehér képződmény terjengeni kezd. Lábujjhegyre állva pörögni kezdett, a mennyezetet figyelte, támpontja a csillár volt. Nemsokára megszédülve ült le az ágy peremére. A bejárati ajtó előtt valaki egy kulccsomóvan zörgött. Ősz volt, hamisítatlan “épphogy ősz”, Henrik ingben és mellényben ment el reggel otthonról, ingben és mellényben ácsorgott az ajtó előtt és kereste a megfelelő kulcsot. 

• Anna! 

Anna!

Henrik nesztelenül átlépte a küszöböt, laptoptáskáját puhán a parkettára tette. 

• Anna. Mehetünk.

Hová?

Anna végre, őrülten nehéz fejjel, feltápászkodott az ágyról. Szoknyáját kisimította, haját is. Kutatni kezdett a frizbi után.

• A frzibi itt van, nálam- szólt Henrik. 
• Oké, igyekszem.
• Ne igyekezz, gyere. Üresség van kint és szél is.

Anna felkapott egy könnyű, lila kardigánt és előbotorkált a hálószobából. 

• Hívom.
• Jó, addig talán megeszem egy almát. Van alma?
• Van alma.

Henrik megpuszilta Anna homlokát és a frissen rendberakott spájzban kezdett almakeresésbe.