“Látlak édes” súgta.
Ott fekszel, könnyedén, mint egy csokor száradó virág, hajadban még ott van az ujjaim nyoma, meg néhány kiszáradt fűszál.
A szemedet nem értem, azt sosem fogom érteni.
Szinte féltem tőle, olyan komoly, elfoglalta az egész arcodat.
Ha nem vigyázol, egy nap beszippant és egy darab óriási barna szem leszel.
“ Mi a neved Viktor?”
Nem lehet, hogy csak egy napra léteztél?
Mert most minden iszonyúan párhuzamos mindennel. Például ezek az esőtetők, vagy a neonlámpák kiégett csíkjai.
Te pedig arra kértél “ Borzold össze a hajam!” és én összeborzoltam és te mosolyogtál, csodálom, hogy mosolyod nem tükröződött saját napszemüvegedben.
Az enyémben igen, de azt csak te láttad én nem emlékezhetek mozdulataidra vagy vezetéknevedre.
(Ez volt az alapötlete a korábban már posztolt több helyet igénylő műnek. )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése