Johan Borgen - Kislord

Bevezetés

“Mert ő az egyedüli, aki tudja, hogy a gyönyör és a borzadály egy és ugyanazon dolog és, hogy minden vágyban benne van a düh, a dühben a vágy. A jót rossz miatt akarja, a rosszat a jó miatt. Le akar süllyedni, hogy hogy bemocskolódjon, majd megtisztulhasson a mocsoktól...Zuhanni, hogy felemelkedjen, emelkedni, hogy zuhanhasson.” 

 2010 telén olvastam először a Kislordot. Nem szégyen, hónapokig tartott, mire a végére értem. Az utolsó száz oldalt egy fűtetlen vonatkocsiban végeztem ki a Keletei pályaudvar hármas vágányán. A hőmérséklet olyan -4 fok körül lehetett, de kicsit sem foglalkoztatott. Szerettem volna megérteni ezt a regényt, megérteni a főszereplőt és valamennyire az írót és az hármójuk közös, elfátyolozott világát is. Hozzátartozik a nagy egészhez az, ahogyan megismertem a könyvet. Egy a finn nagykövetségen tartott rendezvény végeztével Papp Éva műfordító osztotta meg, velünk a közönséggel, hogy az általa létrehozott Polar kiadó óriási kedvezménnyel árusítja kiadványait. Hazatérve felkerestem a kiadó honlapját. A Kislord borítója tűnt fel először. Előkelő arcú, világos, hosszú hajú kisfiú néz határozottan egy kékes, rezes árnyalatú képről. Elolvastam a fülszöveget és megrendeltem. Így mikor egy héttel később hozzáláttam, mindössze ennyit tudtam Wilfer Sagen karakteréről.
    “Egész alakjában volt valami éteri, és mégis- a tanítónő számára érthetetlen jelenség: mentes minden alávetettségtől, de kedves és szeretetreméltó, engedelmes, de csöppet sem alkalmazkodó. Valamiféle kegyetlenség rejlett kifinomultsága mögött.” 
Kedvelem az ilyen karaktereket, bár per pillanat csak Hercule Poirot és a Tom Rowle Denem jut eszembe, mint kitűnő példa. Még akkor is ha furcsának tetszik, ahogyan egy detektívregényhőssel és egy fantasy sorozat főgonoszával hasonlítom össze ennek az egyébként igencsak súlyos regénynek a főhősét. 

     Ha az ember utánanéz- hála a tömegkommunikáció mai álláspontjának- megtudhatja, hogy  maga a regény 1955ben jelent meg. Ez a dátum messze esik a korszaktól melyet megjelenít és amelyikben valójában létezik. Johann Borgen 1902ben született és  Kislord (Lillelord) trilógiában ezt a koszakot írja meg, pókhálósan, porcelánosan, mintegy beleragadva a századforduló légkörébe. Éppen ezért mertem ezt a regényt választani. Az író számos neves díj tulajdonosává vált, a könyv pszichológusok, irodalmárok disszertációinak közkedvelt témája Norvégia szerte. Fontosnak tartottam azt is a választáskor, hogy valami másról is legyen szó, mint a franciákról és oroszokról. Noha nekik is megvannak a maguk érdemei, más  országokban is születtek hasonlóan zseniális művek. 
      Egy zsákutcás személyiségről, női sorsokról, és súlyos önvizsgálaról szól ez a 299és fél oldal. Mind Kislord/ Wilfred  folyamatos, neurotikussá váló önelemzése figyelemre méltó, mind pedig az, ahogyan az író, láthatatlan kezekkel veszi rá az olvasót a regény által felvetett problémák megvizsgálására annak saját életében. Sokak szerint ez egy úgynevezett fejlődésregény. Egy kisfiú férfivé válik. Ám ez a kisfiú súlyosan koraérett, elképsztően okos, retteg és bátor egyszerre. Le akarja dobni magáról édesanyja szeretét és mégis kisangyalként fürdőzik benne. Mind gyermekként, mind férfiként a szélsőségek, a fájdalmak vonzották. A pasztell színű, cukorkaillatú Kristine néni, vagy Oslo szegénynegyedének csavargói. Nehéz erről írni, mert ahhoz, hogy ezeket átlássuk, bele kell süppedni a hangulatukba. Borgen képeket mutogat nekünk, részletesen elemez minden színt, formát, illatot. Ezeken a képeken keresztül húzza Kislord súlyos karakterét, mint egy képkockáról képkockára bonyolódó cérnaszálat.  

Kezdetek

Wilfred Sagen  tehát egy vagyonos nagypolgári család egyetlen gyermeke. Édesanyja Susanna Sagen, édesapja meghalt. Nincsenek róla konkrét emlékei, a hiányát erősen érzi, de nem tudja belehelyezni az életébe. Mindössze talánha kétszer csendül fel érzelmes hang a megboldogult Sagen úrról.

“ A ferde napsugarak apja képmására estek, amely egy széken állt a fal mellett. A vöröses fény rövid szakállán játszott, életet lehelt az ecsetvonásokba. Olyan volt, mintha az egyszerre erős és gyenge arc kivált volna  a keretből, sőt magából a formából is, amit a festő adott neki. Olyan volt, mintha bármikor megszólalhatna.Mintha bánatos, mégis oly élettelteli szemével mondott volna valamit mindkettejüknek.”
Rögtön ezután úgy tűnik, mintha sok, nyílt infmormációt osztana meg velünk, de valójában ezt a nagy halmazt sokkal inkább valami alig átlátható, bonyolult szövetű függönnyel takarja el. 

“Ekkor Wilfred hirtelen ráismert. Most először ismert rá az apjára. Életében most először érezte a rokonság sötét áramát a korábban oly ijesztőnek tűnú festett lény és maga között. Mintha minden korkülönbségminden idő és távolság eltűnt volna közöttük. Ő volt a bölcs idegen, aki átadta neki tapasztalatait. Egy férfi, egy szerető, aki fájdalmat és boldogságot is okozott szeretteinek, és úgy élt tovább mindenkiben, mint egy örök rejtély.”

Fontos elme még Kislord személyiségének maga a kinézete. A regény kezdetén tizennégy éves. Magas, jóképű, hosszú, hullámos szőke haja van, ami miatt gyakran csúfolták lánynak. Ő azonban egy bizonyos pontig ezt nem bánja, mert pontosan tudja, hogy álomvilágban élő édesanyjának így szerez örömet, és egy boldog anyánál sokkal könnyeb bármit is elérni, sokkal könnyebb félrevezetni. Ezenkívül megtudjuk hogy mindig jólöltözött, sötétkék tengerészblúzt, tisztára és illatosra mosott kabátot hord. Hegyes orra van, keskeny szája és hideg, kék szemei. 


Kislord édesanyja Susanna Sagen  szerető édesanya, ámde súlyos hibája, hogy egy maga teremtette álomvilágban él, ahol minden porcelánból, csipkéből van, az ő  kisfia iskolaelső és mindörökké 8-9 éves marad. Oltamlazza Wilfredet, de mivel lila köd ül a szemein, sokáig nem lát semmit fia sötét oldalából. Ő és fia, Oslo- az akkori Kristiania- egy gyönyörű, nagypolgárok által lakott kerületében laknak. A ház kinézetéről nem tudunk meg sokat, hangulatát azonban tökélesen átérezhetjük.

“ A kinti világ lármája csak még jobban növelte az ‘itt’ és ‘bent’ izgatott örömét, melyet a sok ember, a szarvaspecsenye, a zárt erkély keleties lámpaernyői alól kiszűrődő színes derengés és már csaknem egy órája kinyitott vörösboros palackok halk pukkanásának emléke keltett. A fény megcsillant a réztálakon, a máskor oly mogorva, most annál barátságosabb bengáli mkokon és a francia vitrin polcán, immár mindörökre kecses pózba dermedt meisseni porcelán táncosnőkön, melyre a felnőttek ügyet sem vetettek. vagy épphogy csak szórakozottan súrolták tekintetükkel, nem úgy Kislord, aki már réges-régen magáénak érezte a mindig ugrásra kész mozdulatot.”

        A regény nyitánya egy családi találkozó. Rokonok érkeznek  Sagen házba teára, süteményre.  Valamint persze azért, hogy megszemléljék a csodálatos kis Wilfredet. Itt bukkan fel néhány olyan karakter, aki a későbbiekben még igen fontos szerephez jut. 
    Az egyik ilyen René bácsi, akinek csodálatos, hófehér, aranyszegélyes zeneszalonjában Kislord könnyedén Mozarttal szórakoztatja rokonait, élvezve a bókokat, tapsot. Az itt tartott esteken, gyakran vettek részt olyan neves norvég művészek, akik a Morgenbladethasábjain is megjelenhettek. Beethoven mellszobra állt egy kis aranyozott asztalkán, mindenfelé legyezőpálmák, kották. Borgen külön kiemeli, milyen nagy áhítattal várta Kislord egyszer egy költő érkezését és hogyan hallgatta később csillogó szemekkel. Így fogalmaz:
“ ...úgy tűnt a szó még a zenénél is több, hiszen mindkettő lehet egyszerre.”

 Egy fontos esetet említ még meg ami szerintem elképesztően szép, nagy horderejű és fontos lépés a regény megértésében. Egyszer Chopin b-moll szonátáját játszották éppen, mikor egy hihetetlenül sötét kép bontakozik ki Kislord előtt. ( Hogy megértsem, letöltöttem és meghallgattam.)
“Kislord a félhomályban hallotta, amint a muzsika a megdőlt fedélzeten betóduló vízről beszél, mely elnyelte a rémülten kiáltozó emereket. “

Hála tehát René bácsi zeneestjeinek Kislord megérti, hogy a gondolatok hangokká, szavakká majd mondatokká formákódnak, és ha ezt tökéletesen uralni tudja, semmi, de semmi nem férkőzhet a közelébe. 
      A másik, fontos alak Martin bácsi. Világlátott, bajuszos ember, aki hajszálcsíkos nadrágjában a közelgő világháborúról beszél, és húgát Susannát sürgeti fia megnevelésére. Azt szajkózza, itt az ideje Wilfre hosszú, szőke haját levágni, hogy így gyorsabban válhasson férfivá. “ Masculinum”- mondogatja rendre. Susanna azonban szeret fia aranyfürtjeiben gyönyörködni, nem eszmél fel még sokáig. 
     Az egyik legfontosabb személy mégis Kristine néni. Kristine, Susanna  öccsének  fiatal özvegye. Nincs pontos információ koráról, a harmincas évei elején járhat. Ő az egyik nőtípus, akitől Kislord elveszti az egyébként tökéletesen megtervezett színjátéka fonalát. Kristinennek kakaó, cukor és eperillata van. Világos, eperszőke haja és porcelánbőre. Mindig kedves, pasztellrózsaszín fátyol veszi körül. Titokzatosság, veszélye és kedvessége megbabonázza a fiatal Wilfredet. 

     Az összejövetel másnapján olvashatunk először Kislord sötét oldalának első tettbeli megnyilvánulásáról. Reggel Kislord iskolába indulás helyett, ráveszi édesanyját, hogy igazolja, kisfia a közeli, ködös szigeten gyűjtöget növényeket a készülő Herbáriumba. Mesterien játsza a szerepét. Lilly, a szobalány többet sejt mögötte, de Kislord egyértelmű fölénnyel és kegyetlenséggel hazudik neki. és kér egy lazacos és két ementális szedvicset. Magával visz még elemlámpát.  Csónakkal áviteti magát a szigetre, még integet és anyjának. Ezután mintha valami kibukna belőle, hirtelen elindul Kristiania szegénynegyede felé villamoson. Újdonságot jelentenek neki a bérházak, a koszos kabátok, a csavargók. Egy sikátorban elemlámpájával, felsőbbrendűségével hatalmába kerít egy csapat szegény, kegyetlen gyereket és kirabol, durván bántalmaz egy közeli trafikost. Kislord erős szavakkal irányít, de néha megremeg félelmében. Nem attól tart, hogy rosszat tesz. Attól retteg, hogy talán nem tökéletes a hatalma. Kitűnő emberismeretére alapozza parancsait, de iszonyúan fél a bukástól. 

“ Egy pillanatig farkasszemet nézett egymással a tizennégy éves, rémületével dacoló fiú és a hatvanéves, keserű, megfélemlített férfi.”

Természetesen bűnt követett el. Mind saját értékrendje szerint mind a törvény látószögéből nézve. Engem viszont lenyűgöz ez az erő. Elképesztő az a pillanat amikor ez a bonyolult, kegyetlen személyiség először lel élvezetet mások - később a saját- fájdalmában. Ezután remegve, adrenalintól fűtve menekült. Magában üvöltve fohászkodott, nehogy megtalálják. Keresztülrohan a városon, keresztül egy temetőn, ahol egy pillanatra összerogy, hogy hálát adhasson a meneküléséért. Mielőtt hazatérne, betér egy postára, és tanítónője kézírását pontosan leutánozva ír egy levelet édesanyjának.

“Susann Sagen asszony számára
Drammensvei 

Kristiania
Engedje meg, hogy pár sorban értesítsem, Wilfred fia minden tantárgyban elért kimagasló teljesítményérő és kiváló magaviseletéről.
                                                                                Őszinte híve, Signe Wollkwarts”

Ezzel a két eseménnyel kezd igazán kirajzolódni Wilfred Sagen személyisége az olvasó előtt. Nekem továbbra is a Harry Potter könyvek gonosztevője   kidolgozottabb válozatának tűnik. Aki elképesztő kegyetlenségét tökéletességgel teszi teljessé.
Másnap reggel teakavargatás közben Susanna borzongva olvassa fel fiának, milyen kegyetlenséggel vertek meg szegény gyerekek egy ártatlan trafikost és elégedett, piros orcájú mosollyal szemléli csemetéjét. Kislord pedig boldog, hogy édesanyja, ennyire boldog és gyönyörű.

    Érdemes vetni egy pillantást Kislord iskolai viselkedésére is. Drága magániskolába jár,  Wollkwarts nővérekhez. Valóban kitűnő tanuló, viszont bizarr kettős személyisége az iskolában nem különül el olyan jó, mint otthon és ez szemet szúr oktatóinak. Tökéletes illedelmessége, gúnyos tekintete kitűnik osztáltársai közül. A végő felismerés akkor történik mikor Kislord az udvari játék helyett  “szórakozott iróniával” szemléli társait egy hársfának támaszkodva. Signe  ekkor , Raffaello egy anygalához hasonlítja Wilfredet és határozza el, hogy levelet így aggodalmairól Sagen asszonynak.

    A posta megérkezik. Kislord minden reggel versenyfut Lillyvel azért, hogy ő szerezhesse meg először a küldeményeket, így védve ki az esetleges veszélyeket. Folyamatos készültségben, rettegésben ébred és pizsamában szalad a bejárati ajtóhoz. Megelőzi a szobalányt, és hízelegve kérdezi: “ Csak nem dühös Lilly az ő Kislordjára?”  A tanítónő, túlcsorduló udvariassággal megfogalmazza, az az érzése, Kislord nem találja helyét az iskolában, nem érzékeli, hol van a tanuló helye, és, hogy ő eddig ilyet még nem tapasztalt pályafutása során. Egy mély beszélgetést javasol anya és fia között, reméli aggodalma felesleges és a legjobbakat kívánja  a 

Sagen családnak. A levél olvasása közben beleremeg a tiltott cselekedet élvezetébe, bűnudata nincs, habár apja falon lógó porltréját kissé szigorúnak érzi.
Édesanyja nevében kézségesen válaszol és postára adja az immár második hamisított levelet. Sikere felvillanyozta, majdnemhogy dalolva ugrándozott Kristiania utcáin, benézett a földszintes házak ablakain, a Morgonbladet lapjait olvasó apákat leste, és visszaelékezett, hogy ő,saját apjáról csak egy emléket őrzött, egy óriási, gomolygó füstfelhőt, amely szivarozás közben arca elé telepedett. Hálával emlékszik vissza a felhőre, mert végleg megszűnt, nem tér vissza, nem fenyeget katasztrófával. 

“ Álmatagon bandukolt a melankolikus hangulatú, hosszú utcákon, a tavaszi délutánon. Szerette ezeket a szomorú utcákat. Végtelen fájdalmasságukban volt valami, ami sokkal jobban felvidította, mint mindazon dolgok, amelyek ezt a célt szolgálták, például a cirkusz.”

Itt olvashajtuk először Kislord egyik legveszélyesebb személyiségjegyéről. Örömét leli a fájdalomban. Nem számít, hogy másé vagy sajátja-e. Egy nyaralás alkalmával, köveket dobált kezére, véresre zúzva azt. “ Azon a nyáron minden megmutatkozott előtte jó oldaláról is, ellenkező jelentést nyert, elviselhetvé tette a rettegést és a szégyen.”  Kislord sok dologtól félt. Félt a tengertől, az úszást minél messzebbre próbálta elkerülni. Félt a hibázástól. Egyszer hibázott egy Mozart darabban, többé nem játszott közönség előtt, mert félt, az emberek rájöttek nem több, mint egy középszerűen jó muzsikus. A síugrástól is ódzkodott, pedig az minden előkelő norvég fiú magától értetődő tevékenysége. Édesanyja egy hegyi házból nézte, ahogy csemetéjét oktatják. Ő minden körben elesett, halálos félelemmel belsejében repült ötven méterrel a havas lejtő fölött. Összeszedte magát, tudomást sem véve sérüléseiről és tökéletes landolást színlelve szerzett örömet édesanyjának. 

“ Mint, ahogy a napfény öröme eltüntette benne a félelmet, úgy született meg benne a vereség édessége, ami kettőt csinált mindenből, ami azelőtt egy volt. Az örömöt szomorúvá tette a félelmet a következő pillanatban édessé. És minden megalázáskor mintha méz íze terjedt volna szét egész testében. Ezt érezte a hullámok elől menekülve még akkor is, amikor már biztonságos területre ért a borbolyabokrokon túl, ahová a víz soha nem követte. Még a villámlásban is volt valami ebből az édes hatalomból, amely félelmét is kéjes érzéssé változtatta.”

Ez a neurotikus önelemzés kíséri végig az egész regényt, Wilfred Sagen egész életét. Habár néhányak szerint Borgen egy freudista elmékedést írt csupán, szerintem itt azért többről van szó. Egy borzasztóan összetett személyiséget bont ki, érthetővé tesz. Nemrégiben láttam egy filmet a Finn Filmnapok című rendezvény keretein belül egy hasonló témában. Bizonyos Anna Lappalainen igaz története, aki pszichiátriai kezelésre szorult, ugyanis meggyőződése volt, hogy hercegnő. A film elején csak durva őszinteséget és borzalmat várt a közönség, de nem így történt. Rétegről rétegre kibontották Anna személyiségét, és az emberek rögtön a szívükbe zárták. Persze borzalom volt bőven, sokan hagyták el a termet, de akit kicsit is érdekel a pszihológia, az állva tapsolt a végén. Hát a Kislord is valami ilyesmi. 

      Olvasás közben tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy mikor szünetel Kislord? Miután egy-egy impulzust átélt. Örömöt, kéjt, kegyetlenséget, mindegy. Olyankor hálás. Arról is olvashatunk, hogy a fiatal Wilfred hogyan ad hálát a tengernek, a fűnek, a fénynek köszönetképp a segítségért. Hogy nem semmisült meg. Rövid pillanatokra fellélegzik, ilyenkor talán kicsit leegyszerűsödik a jelleme. Aztán gyorsan visszatér a tervezéshez és énje kegyetlen, neurotikus oldalához. Szaggatott életet él, folyamatos félelemben. Ebbe a talajba kapaszkodik személyisége és ebből próbál előre lépegetni.       “ Fejlődésregény.”

        Kislord anyjával üldögél a szobában és nyugodtan szemléli, ahogy Lilly a tarfikos incidens során bekoszolódott kabátját tisztogatja.Friaksenné érkezik meg ezután, valamiféle kapcsolatban áll a cselédekkel. Megosztja Oleannával, a konyhalánnyal, hogy vadonatúj fejlemények keringenek városszerte a grünerløkkeni trafikos esetében. Egy idegen fiút gyanusítanak, az utána maradt nyomok egy lazacos és két ementális szendvics alapján. 
          Wilfrednek van egy barátja is. Andreas. Csendes fiú, kispolgári családból. Szerepe a regényben annyi, hogy megemlítni, talán félnek tőle páran az iskolában. Válaszként néma, hideg pillantást és egy hirtelen pofont kapott.Kislord ugyanis úgy vágyott barátokra, hogy egyértelműen ő legyen nyereséges helyzetben. Alamizsnát akart adni és nem titkokat.(Andreas édesapja állandóan betegeskedett. Kislord élvezettel nézte , hogy igen ilyen az “apa”. ) A pofon után Wilfred egy képet talált otthon, Apa és Kislord  felirattal. Édesanyja írásával áthamisította Apa és fiára. 

“- Van itt valaki, akit Wilfrednek hívnak? Azért jöttünk, hogy elvigyük.

- Én vagyok az. Megengedik, hogy előbb végigjátszam a Mozart darabot?”

Kislord teljesen felkészült a biztos bukásra. Megtervezte, hogy mindenre kiterjedő ünnepélyességgel kezeli a szégyent, örömöt gyárt belőle. Mindezen közben Martin bácsi Susannához látogat, aggodalmai fejezi ki fiával és a világgal kapcsolatban. Zavarta, hogy fivére, idegen helyek, idők légkörét hozta a Sagen ház burokba zárt világába. Támadt egy gondolata, mely szerint “a sokat emlegetett világ nem a játékszabályok szerint viselkedik.”  Amundsen és Scott felfedezései, az olasz-török háború, a nagyvárosok, műemlékek mind-mind tűként szúródnak a megteremtett csipkevilágba és az ember egy idő után kénytelen végigolvasni az újságot, vagy a világháború előszeléről vitatkozni. Minden nyugtalanítóvá kezdett válni, a cselédek, Oleanna, Lilly és Åse. Valamint persze Kristine, aki egy “ derék teremtés, akármit is mondanak rá...olyasmit, amihez egyáltalán senkinek semmi köze, de ami egyszer csak behatol, betör az ember békés világába.”  Ekkor állított be Wilfred, levágott, rövid hajjal...

       Elérkezett a tavaszi bál. Pontos mása, a felnőttek pompázatos báljainak, kicsiben. Kislord mintaszerűen töltöte ki a táncrendjét, hagyta, hogy “gavallér”nak szólítsák és végül eltáncolta a cotillont.  

“Kislord kiosont a dohányzóba és fáradtan hallgatta az ebédlőből kiszűrődő zsibongást. Idegennek, gyerekesnek tűnt neki az egész. Ez volt az első tavaszi bálja fürtök nélkül. Most már tudta, hogy egyben az utolsó is.”

Borgen eddig építette fel a gyermekbál világát, tökéletesen beleéltem magam. És akkor hopp. Kislord a közeli fjordot nézi, egy kis csónakkal és három pislákoló fényponttal.

Ugrás

        “Nem fázol?- kérdezte a sötétben, abba az irányba fordulva, ahol Kristine arcát sejtette. Előrenyújtott kézzel tapogatózott, nem volt más szándéka, mint kapcsolatot teremteni ebben a szokatlan szituációban. Keze egy puha mellett érintett. Csak egy pillanatig nyugodott rajta, máris visszarántotta, mintha megégette volna. Úgy érezte, hogy teste hirtelen felszáll a balkonról, és mintha lábban felfelé lebegne egy szédítő vörös űrben. Mielőtt ráeszmélt, mit tett, átfogta Kristine nyakát, és magához húzta. Szájával megérintette Kristine ajkát, és a szédítő körforgás újra elkezdődött az űrben.”

Kristine nem haragudott, Wilfredre, ellenkezőleg. Kislordot megszédítették anyja kérdései. Susanna szükségtelennek érezte magát fia mellett, aki ugrásszerűen kezdett felnőni, és közben mégis hibátlan vizsgaeredményekkel végzett a Wollkwart nővéreknél, bár súlyos hibát vétett, amikor vers gyanánt egy felkavaró dán népballadát váltott. Szerencsére gyorsan felismerte a hibát, cukrászdába csábította édesanyját, karonfogva sétáltak a korzókon, színházba mentek és együtt ittak sherryt. Egy pillanatra kinyitották ablakaikat egymásra és jól érezték magukat, viszont amint visszatértek a hársfákkal szegélyezett ösvényre, amely a villához vezet rögtön visszatértek a jól ismert burokba.

Hónapokig duzzadtak benne gondolatai, megemésztetlenül, amígy egyszer csak előtörtek. Kristine-t zokogva esett össze és aludt el minden átmenet nélkül szobája padlóján. Hajnali egykor ébredt fel, első gondolata természetesen a lelepleződés kínjávan volt kapcsolatban. Anyja nem ébresztette fel, jól ismerte fia ilyen jellegű váratlan elalvásait.

      Ekkor követi el Wilfred legkegyetlenebb tettét. Macskaügyességgel megszökik otthonról,  biciklivel „követte a holdat” először mindenféle konkrét cél nélkül. Egészen addig míg a Frogner-tanyához nem ért Kristiania külvárosában. Volt nála egy otthonról elcsórt csomag gyufa.

„ Soha nem látott örömtűzre vágyott. Hallani akarta a ropogást és látni, hogyan lehelnek a lángok életet mindenbe.”

 Szinte transzba esve gyújtott fel egy hatalmas tanyát. A következményektől rettegve riadt fel és őrülten kezdett menekülni hazafelé. Megállította egy rendőr, akit Wilfred sújosan bántalmazott. Hazaérkezéskor villájuk lépcsőjén találta a Morgenbladet aznapi számát. Eleinte imbolyogtak előtte a betűk, majd lassan kirajzolódtak:

BICIKLIS PIROMÁN GARÁZDÁLKODÁSA illetve TÁMADÁS EGY RENDŐR ELLEN. Közben mosolyogni próbált. Ekkor jött rá, hogy ha minden helyzetben meg kell tanulnia mosolyogni, így bármely helyzetben támadhatatlannak tűnhet.

         A második szakasz Kristine nénivel kezdődik. Szinte rögtön azzal a gondolattal nyit, hogyan alakul át a „néni” „asszonnyá”. Emeljünk ki egy mondatot.
„ Keskeny karimájú szalmakalapjáról fátyol hullott alá az álláig, zöld ruhája fölött aranyszínű köpenyt viselt. Kislord úgy nézte, mint egy előre elképzelt képet, és arra gondolt, hogy Kristine néniben, öltözzék bármilyen angolosan is, mindig van valami bensőséges családiasság.”

szavak összesen	37
főnevek	10
melléknevek	5
igék	6
névelők	2
igenevek	2
névmások	2

Érzékletes leírást kapunk, miközben a kép mozog, filmszerű.

Kristine mellett Kislord életében van még egy fontos női karakter, Erna. Eleinte, mint „gyerekszerelem” olvashatunk róla, majd következik a felismerés miszerint „nem is olyan gyerek már.” Valószínüleg egymásban tükröződnek idősebbént. Erna magas, nyúlánk lány, örökké kék, mintás ruhában, aki éles látásával hamar észreveszi Wilfred vonzódását nénjéhez.

Erna                                                        Wilfred                                                     Kristine

1.Wilfred és Kristine

      Viszonyukat ebben a korszakban leginkább a fürdőház misztériuma jellemzi. „Minden csupa titokzatosság volt, a napszítta faépítmény és a tengervíz illatának keveredése, a kopott festett ábrák a falon, a fa erezetének mintázata, melyben izgatóan illetlen formákat lehetett felfedezni, és a meg-megcsillanó vicces, ovális, foltos tükör…” Képzeljük el ezt a festői környezet, a cukorkaillatú Kristinennel, amint fürdik és közben Wilfred körbe-körbe mászkál az épület körül.

2.Wilred és Erna

      . „ Ó borzasztó ártatlanság!”  Gyermeki esetlenséggel bevallják egymásnak, hogy szerelmesek. Remegő kézzel, kővel vésik bele egy öreg padba, majd megnézik egymásét. Első csókjuk alkalmával, Borgen úgy jellemzi a lányt: tengervíz. Tökéletesen egymáséi voltak, lényegtelen dolgokról csacsogtak, teljességük érintésekből állt, tervezték a jövőt. Szerelmük világoskék volt. „Ó illanó ártatlanság!” Aztán hirtelen lett testük, eltűnt a sutság, megjelent közöttük a szikra. „ Csalóka ártatlanság!”  A kőpadba vésett feliratok eltűntek, mikor Wilfred hazakísérte Ernát.

3.Wilfred és Kristine

„-Rossz fiú vagy-szólt Kristine csöndesen.

 -Igen-suttogta Kislord.

-Elvetemült, rossz fiú.

-Igen!

Arcuk egyetlen ponton sem érintkezett. Csak a két száj merült el egymásban lassan és puhán”

Kristine remegve elrohan és megpofozza Wilfredet.

Mikor az ilyen elképesztő hatásossággal leírt sorokat olvasom, az villog a fejem előtt, miért nem láttam még filmen?! Persze színdarab formájában a Norvég Nemzeti Színház egyik legnépszerűbb darabja, és bizonyosan készült már film is belőle, de én még miért nem láttam? Ha van regény, amit hihetetlen zsenialitással lehetne vászonra vinni, akkor ez az.

A szakasz címének azt adtam „ugrás”, mert valóban körülbelül itt következik be valamiféle változást. Eddig az olvasó, annak ellenére, hogy világosan le van írva, Wilfred tizennégy éves, egy 9 éves bájos gyermeket lát. Aztán a kegyetlenség, a tengerpart, és a két nő valahogy felduzzasztja a személyiségét. Neurotikus oldalát összekuszálják, most már nem tervez olyan pontosan. Ezért innentől egészen a regény végéig, sokkal inkább egy 20 év körüli férfiként szerepel előttünk Kislord.

    Kislord egy világítótorony tövében áll a parton, éppogy kimászva  a vízből. Friaksenné evez arra pici csónakjában, ellenőrizni a tornyot és némi halat fog. Kedves Wilfreddel „ világában nem volt helye sem félelemnek sem vágyaknak.” Udvariasan, nyugodtan szót váltanak, majd következik az egyik kedvenc képem a regényben. Kislord a világítótorony alatt elmékedik, az öregasszony, pedig távolabb, egy kis pontként ül csónakjában, teljesen egyedül.” Kicsi asszony egy aranykehelyben”. Kislord rájön, hogy Kristine nem szomorú vagy szemérmes, hanem van egy nagyon nagyon mély, közös titkuk. „ A szót cselekvéssé, a cselekvést szóvá akarta változtatni, és mindkettőt teljes értékkel akarta felruházni.”

    Édesanyjával való találkozás során rájött, hogy a világok eggyé váltak. Erna, Kristine, a kegyetlenség, és anyja világai. Pedig „mindegyik csak akkor érvényes, ha titkos, ha igazi és csak az övé.”   Visszateszi a kisfiú maszkot és víg ebédre invitálja csillogó szemű édesanyját, aki rejtve bár, de beismeri, burkolózása, az elmúlásból adódó félelemből fakad.

    Ezen a ponton már szinte követhetetlenül bonyolultak Kislord érzelmei.

„Szinte fizikai fájdalmat okozott neki a tudat, hogy mások tulajdona egy kis világban, melyben hatalmas dolgok történnek és neki nincs semmi uralma ezek fölött. Kilépett a balkonra.  A pavilon fölött a hársak lombja szüntelenül susogott. Ez a hajszálfinom muzsika biztosan bent lakik a  fában, hiszen szélcsöndes időben is hallani.” Attól félt tehát, hogy érzelmei ide-oda dobálják a három szeretett nő között. Abban nem vagyok biztos, hogy a hajszálfinom muzsikát csak hangulatteremtés céljából írta le Borgen vagy a folyamatos belső hangokra utalt Kislord fejében.

      Másnap a környékbeli gyerekekkel kénytelen Kislord játszani menni, köztük Ernával. „ Lenhaj, lenruha. Lenlány. Hűvös és ártatlan, ugyanakkor izgató azzal a halvány, mindent eláruló kék szemével.” A játék során egy Tom nevű fiú eltűnik, majdnem megfullad, Kislord okosan végiggondolja a helyzetet és sikerül kimentenie, ámde újraélesztése közben ő maga is elveszíti eszméletét.

    A nyaralás folytatódott. Kristine migrénben és álmatlanságban szenvedett, rezignáltan lebegett a házban, méterenként összerogyva egy-egy bútordarabon. Ernát illetően egy családi látogatás alkalmával Kislord végképp nyugtázta, hogy a lány egy játékpillangó. Kislord megbántotta édesapját, de a haragja csupán pár percig tartott. Ezután „belegabalyodott a saját viágába”.  Meglátogatta Friaksennét, meg akarta tudni, mi a titka, hogyan tudta „nem tettetni magát.” Elbeszélgetnek. Friaksenné férje meghalt, fia - Birger-  tengerésztisztként valahol Portugáliában eltűnt, két éve 1902ben. Kislord sírt.

„ Az asszony csak állt és nézte. Keskeny ajkai hirtelen teltek meg, és remegni kezdtek. Ettől beesett a szája- mint egy felfeslett varrás, amit belülről meg kellett foltozni- gondolta Kislord, hogy visszafojtsa könnyeit.”  A végzetes változás, amire a címben is utaltam, ezután következett. Kislord megkapta Birger egy régi üvegtojását ( hógömbjét) .Wilfred „megigézve bámulta.” Susanna elráulja, ezt a hógömböt tartotta Sagen úr a kezében, amikor meghalt. Birger és Wilred féltestvérek voltak.  Friaksenné, a maga egyszerű, melankolikus szépségével elcsábította Sagen urat. Susanna ezért távolról és persze roppant előkelően gyűlölte ezért.

     Apró megszakításként Kislord a városba utazik, Andreashoz, rendezni a kölcsönbicilis ügyét, összefut Krsitinennel. Kissé feltűnő véletlen, de segít abban, hogy kellően tömény legyen a dolog, hogy az olvasó belefulladjon az ömlő cselekménybe, gondolatokba. Új szereplő bukkan fel, a francia Maillard ügyvéd. Udvariasság folytán Kislord  kénytelen felülni egy repülőre. „ Kesztyűbe bújtatott keze görcsösen kapaszkodott valamibe, Többféleképpen csapdában érezte magát, dermedt rémület és valamiféle furcsa mámor , mely azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy kioldja a görcsöt a testében.”   Részletes és érzékletes leírást olvashatunk a csontig hatoló rettegésről. Aztán fokozatosan kinyílnak Wilfred szemei, és azonnal megtetszik neki a látvány. Hiszen ismét kifordítja érzéseit. A félelemből gyorsan hatalmat kreál, „ magába szívja a kék fjordot.”  Összeszedte magát.

    Bezárta magát a házba egyes-egyedül, órákig fürdött, majd egyszál „kellően felnőttes” köntösben sherryt töltött magának és körözött  a házban. ( Szerintem már itt sem volt önmaga.) Aztán megérkezett Kristine. Tagadni próbált, de Wilfredet mintha egy láthatatlan kéz vezette volna, határozottan udvarolt, és Kristine nem sokáig tudott ellenállni.

„Wilfred- mondta Kristine .- Te vagy a legkedvesebb a világon. És soha sem kell azt mondanod, hogy szerelmes vagy belém, mert nem vagy az. A legfelnőttebb gyerek és a leggyerekebb felnőtt , akivel valaha találkoztam.”

Kristine kék búzavirágos kalapjában, titkuk ritmusára, könnyű léptekkel távozott a fasoron. Kislord állt az ajtóban és nézte. Órákig ott állt, még akkor is, amikor édesanyja hazatért. Beszélgettek. Átbeszélték a féltestvér, a lelki nyugalom kérdését, még a családi viszony is szóba került. Kislord már nem színlelnt nehézkésen. Ha nagyon muszáj volt, könnyedén csinálta. Kiderül, hogy Kislord nincs megkeresztelve, édesapja akarata szerint és, hogy Susanna a közeljövőre megtervezte a keresztelőt, amivel Wilfred természetesen ellenkezik. Megegyeznek, Susanna beleborzong ugyan, de megegyeznek. Ha Kislord tökéletesen végzi tanulmányait új iskolájában.  Franciául tanul, tornászik és zongorázik. Beszereznek egy néma klaviatúrát is, hogy ezzel ne zavarjon senkit. A konzervatóriumban megismerkedik egy Miriam nevű lánnyal. Csodálatos képet láthatunk.

„Egy-egy estén elálldogáltak az Uranienborg- templom falánál és gyönyörködtek az északi fény játékban a Tryvannesåsen vízén.”Mindeközben hálás Kristinének, de nem szereti.

összes szó	17
főnév	9
ige	2
névelő	4

Itt azt tapasztalhatjuk, hogy bőségesen el vagyunk látva főnevekkel, sőt konkrétan földrajzi-és intézménynevekkel. Kissé talán zavaró lehet, hogy a nem tősgyökeres oslói lakos, nem tudhatja, hol vanak ezek a helyek, milyen a hangulatuk. Kevés az ige, de persze balgaság lenne azt állítani, hogy nem elég mozgalmas a jelenet, hiszen ez csak egy mondat, kiragadva  az egészből. Valamint Borgen hajlamos hirtelen lelassítani az eseményeket, festményszerűvé téve a pillanatokat. Egy ilyen általános Miriam- Wilred pillanatról olvasunk, megtudunk pár dolgot a lányról. „Áthatja a zene.” Édesapja ortodox zsidó, szintén kitűnő muzsikus, gyakran járják a város szegényeinek otthonait és csak úgy zenélnek. Egy pillanatra Wilfred is szeretett volna csak „adni és kapni”  de persze másodpercekkel később meggondolta magát. 

Lássuk, hogyan ugrik mesteri kidolgozottsággal egy évszakot Borgen.

„ Végül Wilfred a hegedűtokot letette a földre. Miriam akkor elnevette magát, és nem volt semmi ellenvetése, amikor a fiú újra át akarta ölelni. Elfogulatlan örömmel viszonozta az ölelést. Wilfred végtelen gyöngédséget érzett. Miriam elhúzta a fejét, és megsimogatta a fiú arcát. Aztán levette a kesztyűjét, és még egyszer megsimogatta. Amikor Wilfred lehajolt a hegedűtokért, magas hó borított mindent. A fejükön is hó volt, és mindenhol, ahol nem járt a kezük.

- Úgy látszik, itt a tél! – nevetett Miriam.”

Súlyos fagy lett tehát. Wilfred pedig összeveszett édesanyjával, altatót vett be,  kezdett végleg belezavarodni gondolataiba. Dühösen elindult, Friaksennéhez. Háza nyitva volt és ő holtan feküdt az ágyában, halálra fagyva. Gyorsan elhatározta, lemegy a városba és szól valakinek. Súlyos hideg van, rettentő szél és köd, az altató pedig hatni kezd. „ Halkan belekiáltott a zuhogó hóba.” Azért tetszett rendkívül ez a jelenet, mert pontosan tudom milyen rettegve és fáradtan szenvedni a zuhogó hóban. Évekkel ezelőtt egy sítábori túrán eltévedtem. Mínusz húsz fok, szél, és teljes reménytelenségben caplatás a mély hó nyomokban. És itt érkezik el a „vég” ha lehet ilyen sablonosan fogalmaznom.

„Olyan érzése támadt, mintha valami bezárulna körülötte. És hirtelen minden világossá vált számára: az üvegtojás. Belesétált az üvegtojásba.”

Beszenvedte magát a halott Friaksenné házába, féltestvére fényképéhez. Közben végig az üvegtojásban maradt.  

elaludt

felkelt, levetkőzött és száradni rakta ruháit, tüzet rakott alattuk

elaludt, ,magára terített egy halászhálót, mintha meleget adna

felkelt, elállt a hóesés

elaludt

felkelt, kutyaugatást hallott

„Egy pici kis házban, egy icipici házban a hóban, egy asszonnyal, ahol minden olyan jó.”

Wilfred

Ezt a címet adta Borgen a harmadik fejezetnek: Wilfred. Tehát amit ebben a részben olvashatunk az mind Wilfred, nincs többé Kislord. A fejezet ezzel a mondattal nyit: „ Nem igaz, hogy megőrült.”

Az egy dolog, hogy nem beszélt,de hiszen ez logikus, egy hógömbben van, ott nem lehet beszélni. Valamiféle rohamot is kapott, mindenki nesztelenül járkált körülötte a házban, és arra csábította, szólaljon meg. Andreas néha, meglátogatta a kórházban, és otthon is, mesélt neki, ő pedig cetlikre írta fel kérdéseit. Andreas cigarettát hozott neki és úgy érezte, a bizalmasa lett.

   Susanna időközben megöregedett. Gyapjúsálat hordott, bőre megfeszült, kifehéredett és elvesztette az ő kis gavallérját. Ernát és Miriamot elutasította. Paranoiával kelt és feküdt. Álmában köré tekeredett a háló arról a fagyos napról, ébrenlétében saját agyát őrölte, anyja zsoldosainak nevezte rokonait, orvosát, barátait és persze soha nem szólalt meg.

Itt súlyos problémába ütközöm. Nem kívánom tovább elemezni A Wilfred agyában zajló folyamatokat, mert azokat elolvasni is szinte lehetetlen, leírni felesleges és nagyon bonyolult.

Bécsben kezelik Wilfredet. Hazatérve beszél Miriammal.

Az utolsó jelenet szinte teljesen érthetetlen. Így kezdődik: „Meztelen testén hangyák mászkáltak. Sebeit fenyőtűk szúrták.”  Változnak az idők, a helyek, egy kocsma, egy park, kavarog minden. Wilfred Sagen öngyilkosságot kísérel meg. Szétrobbant benn az üvegtojás. A benne lévő sok világ egyetlen testben egyesülve rohant a tenger felé. Elsőre elrontja, és nem tengerbe ugrik csak egy útra. Összeszedi magát, hiába ömlik belőle  a vér. Beugrott a vízbe és fuldokolva nyögte: apa.

Megtudjuk, hogy Wilfred túlélte, „Ott van!” és „ Elkaptuk!”

Végszó

Nekem ez az egyik kedvenc könyvem. Mert bonyolult, mert teljes és mégsem túlzás. Nem hajlik egy egy irányba sem, ami sok regény hibája. Nem ajánlom viszont az olvasását. Sok idő kell hozzá, és nagyon kell figyelni minden egyes szavára. Mélységesen tisztelem az író mellett a fordítót és a Polar kiadót, amiért szinte nulla fedezetből képes volt elénk tárni ezt az alkotást. Továbbá nem is való mindenkinek. Nekem épp igen.