Jegyzet a posztmodernől

    Nincsen szabadabb tér egy ember számára, mint amikor egy műalkotás előtt áll és látja a lehetőséget arra, hogy a kaotikusból - “ Egy pillanatra Kozmoszt a Káoszból” mondja  Hermann Hesse- megteremste a saját rendjét. A posztmodern, vagyis a modernség utáni irodalom ezt a lehetőséget adja az olvasónak. Szinte elkényeztet minket. 

    A világirodalom türelmere nevelt, megtanította, hogyan működik a világ, most pedig új passziója támadt. Minden olvasót arra kér, személyes kis világát vonszolja magával a mű terébe, bírja párbeszédre a verset, levéve így a terhet az író vállairól, váljon alkotóvá maga  a befogadó is. Ehhez természetesen számos előzményre volt szüksége az irodalomnak, csak úgy hirtelen mégsem szakadhattak volna be az egységes világról alkotott nézeteink, nem mosódhattak volna el ennyire a karakterek korlátai satöbbi. Szükség volt mindehhez Kirkegaard filozófiai csalódásaira, Rilke jóslatára,  Husserl fenomenológiájára , az egziszencializmusra, az azt feloldó Heideggerre és Thomas Mannra. Végül - nem igazán állja meg a helyét itt ez a szó, hiszen az idő szerepében már csalódtunk, akkor meg mi értelme lokalizálni magunkat egy egyenesen? - 1967ben Jauss kijelentette, hogy irodalom nem létezik befogadó nélkül. Így az alkotó személye helyett, a posztmodern az alkotó, a mű és a befogadó közötti viszonyokra  tevődik a súly. Órási kulcs ez. Vagy balta vagy valami, amivel korábba elképzelhetetlen helyeken lévő, elképzelhetetlenül masszív akadályokat lehet összezúzni. Csöndben, befogadva a művek millió damilszálacskáját, amivel kapaszkodni próbálnak az olvasóba.

  Paul Celan szerint a vers egy “ gyakran kétségbeesett párbeszéd” és mit, minden párbeszéd során felvetődik a honnan-hová kérdés, amely egy elérhetetlen, nyitott, véget nem érő térbe mutat, ember, tudomány nem kutathatja. A vers, az irodalom viszont igen. Szóval szerintem a posztmodern ebbe a gondolatba kapaszkodik, éppencsak túllép, felülemelkedik rajta és keresni sem próbál. Hiszen egy alkotó nem tudja, hogyan, milyen módszerekkel, kategóriákkal nyúljon a kérdéshez ha egyszer ő is épp ezeket a módszereket és kategóriákat keresi. Ahogy ír tehát, egyre nyagobb kérdés-rendszert épít maga köré, egy olyan világban, aminek feltérképezhetőségéről folyamatosan, apránként lemond. Nincsenek tehát világmagyarázatok, nincs többé hit a végigvihető fejlődésben, a felhalmozott tudás nem jár későbbi előnnyel, a posztmodern leértékeli az ítéletalkotás értelmét. A körülötte zajló világ helyett tehát magába fordul, önreflexál, párbeszédet folytat magával, leveszi a polcról Heidegger Lét és Idejét egy, közelebbi kapcsolatatot építget a léttel, autentikussága felé vánszorog.  Éppen ezért a posztmodern irodalomban az alkotó szerepe csökken, nem tud többet a világról, mint a mű vagy annak olvasója. Omnipotens jellege megszűnik, a szilárd rendszer, amiben eddig látta művét, és amelyet művében látott felbomlik, az ok-okozati összefüggések eltűnedeznek. Szereplőinek zsinórjait elveszti, nem irányítja többé őket, Zola sem tudna már tükröt tartani a társadalom elé. Nem is látszana semmi, a szereplők megszűnnek hús-vér emberekké lenné, tudatporblémák, devianciák, allegorikus figurák lepik el az irodalom színpadát.  

  Megérteni pedig mind nehezebb és nehezebb. A beleérzőképesség és az irodalmi hagyományban való jártasság elvárás, a posztmodern felértékeli a hagyományt, intellektualizálódik, a valósággal való kapcsolat egyre ritkább, foszlik a háló. A nyelv sem menedék többé. Az alkotó kiszolgáltatott a nyelvvel szemben. Pilinszky szerint például a vers és annyak anyaga, a vers teljesen ellentétesek egymással. Ezért a költőnek tökéletesen ismernie kell anyagát, ellenségét, hogy aztán annak konvencionális jellege ellenére a költői ihlet kedvére táplálkozhasson belőle. Hiszen a szó egyszerre szellem és természeti lényeg. Igazán kevesen vannak azok, akiknek sikerült kiszabadulni a szó korlátai közül és használni a nyelvet. Lorcáról egyesen azt mondják, verseiben “ minden szó fedezete a halál.”

   Ragaszkodom a kortárs, a posztmodern irodalomhoz, mert beenged a versbe, nem akar odébbtaszigálni, sőt tőlem, személyesem tőlem teszi függővé jelentéseit. Közösen ismerjük el-igen gyakran-hogy van,amihez nem értünk, van, amiben tévedünk. Szomorú, hogy mennyien maradnak ki ebből a lehetőségből.