Ösvény mentén ülök
a levelek, mint nyári dalokat éneklő gyerekek
bomlanak ki a nyírfák rügyeiből.
A tavasz mélyen a télben gyökerezik
mélyen minden tavaszban, elmúltban és érkezőben
madarak dalolnak, elsüllyedve a hóban
a patak rigója naptól pelyhes.
Miért képzellek magam elé,
hogyha már hátrahagytalak?
Az időnek iránya van, emlék a kő,
amit a horizontra dobok.
Téged tátlak minden végek végén,
az utolsó sötétségben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése