Oly csendben,
csendben látom
látom a feketén járó,
oly feketén, sötéten,
csendben, a bánatban járó
kezeket szárnyaknak látom, a kezeket oltalomnak
oltalomnak a szárnyakat, szemem
a bánatnak szeme, a kezek szárnyak
egy fekete fátyol előtt.
Látom nyugatra repülni,
halkan, olyan nehézkésen halkan, nyugatra
az özvegyek menetét, oly sötéten
oly feketén, a fiatal özvegyek
keze már szárny, szemüket oltalmazó
az özvegyek keze szárny.
Csendesen meghallom a bánat énekét,
hallom a keserves éneket
hűvös dalát az özvegyeknek.
Ismerem a kínt, a halál kínját,
látom én a sötét égboltot,
égő horizontot látok én
a széltől hideg sikolyt hallok,
a háború hideg sikolyát.
( Ez a kedvenc Korpiklaani számom, ha az ember elolvassa, iszonyú hatásos benne a vissza-visszatérő ismétlés, ritumust ad neki és a tartalmat is erősíti. Ezt az ismétlést, amennyire lehet megőriztem, persze úgy, hogy ne hangozzon túl természetellenesen számunkra.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése