Alakzatban lebegve sejlenek fel, távolról tündökölve.
Pilláik végén ülő gyémánttal csalogatnak egy álmodozó fiút a patakba.
Szemei előtt körbe forogva, dúdoló ajkakkal tompítják szavai élét.
De ott, azon a mohos sziklán mindig egy fénytelen tündér üldögél.
Hullámzó arcát nézi a számára kedves víz tükrében.
Mikor követ hajítana bele, az kinyúlik, dermedni kezd és fagyba takargatja a fénytelen leányt.
Tompán lebeg a jégfátytol alatt, levegője csak lassan fogyatkozik.
Szárnyak, leplek közül nem lát többé ki a vándor.
Csilingelés költözött szívhangja helyére.
Térdre rogy, a patak vize szétcsap, az üresen mormogó mohos követ is lemossa.
Arccal ér a felszínhez, megadóan, széttárt szárnyai halovány körvonalával.
Pár nap alatt eléri őt a jég, utolsó levegőjét még kábán szippantja.
Kézenfogja a fénytelen tündért és buborékról buborékra eregeti vele az életét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése